POPPER PÉTER

A belső utak könyve
1981. *** Pertorini Rezső emlékének ***
"Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan... " (Kazantszakisz: Zorbász, a görög)

*** A régi keleti kultúrák hagyományait és a modern pszichológia eredményeit egyaránt felhasználó gyakorlatok sorozata. Nem lelki betegeknek készült, hanem azoknak, akik belső problémáik megoldását önmaguktól várják: bíznak önismeretük tartalékaiban és fejleszthetőségében. "A módszerek látszólag különbözők voltak, de más-más kultúrák más-más kifejezésmódján tulajdonképpen mindig ugyanaz hangzott el, s visszhangzik mindmáig: az, amit olyan pontosan fogalmazott meg a delphoi jósda felirata: Gnóthi szeauton - Ismerd meg önmagadat! A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, s jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is. Ez a »gnóthi szeauton« igazi értelme. Ma úgy nevezzük: pszichoterápia. Más a kultúránk, más a nyelvünk, mások a szempontjaink, a módszereink, de a lényeg azonos"

I. Miért és hogyan keletkezett ez a könyv
Van egy ősi mesterség: az ember önmegismerésének fejlesztése, a pszichikum megbillent egyensúlyának helyreállítása, megzavart működéseinek rendezése - nevezhetjük gyógyításnak is. Régen letűnt kultúrák sem nélkülözhették, a miénk sem. Művelték e mesterséget sámánok és varázslók, vajákosok és egyiptomi hierophantesek, álomfejtők, ördögűzők, papok, filozófusok, orvosok, próféták, jósok és remeték. Indiában és Babilonban, a kirgiz sztyeppéken és afrikai dzsungelekben, dél-amerikai templomvárosokban, sivatagokban, európai falvakban és metropolisokban mindig volt egy csendes, árnyékos hely, sátor vagy szoba, szentély, kolostor vagy jóshely, ahol két ember összeült, hogy megbeszéljék közös ügyeiket: az egyik segítséget kért, a másik segíteni próbált. A módszerek látszólag különbözők voltak, de tulajdonképpen más kultúra más kifejezésmódján, más aspektusból, de mindig ugyanaz hangzott el, s visszhangzik mindmáig: az, amit olyan pontosan fogalmazott meg a delphoi jósda jelmondata: Gnóthi szeauton - Ismerd meg önmagadat! A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is. Ez a "gnóthi szeauton" igazi értelme. Ma úgy nevezzük: pszichoterápia. Más a kultúránk, más a nyelvünk, mások a szempontjaink, a módszereink, de a lényeg azonos. Természettudományos és társadalomtudományi ismereteink sok rejtett rugóját, feltételét és okát tárták fel

Popper Péter: A belső utak könyve

2

az emberi viselkedés bonyolult szerveződésének de a szubjektív emberi problémák ugyanazok maradtak. Ki vagyok én? Hol a helyem a világban, az emberi kapcsolatok rendszerében? Miért vagyok boldogtalan miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni képességeimet, miért keveredem újra meg újra hasonló jellegű konfliktusokba? Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném, miért nem tudok én szeretni, miért ér annyi kudarc és bántás? Egyáltalán, mit érek én? Miért nyomasztanak félelmek és bűntudatok? Miért nem tudok úgy élni; mint a- "többi ember" - akik látszólag olyan könnyedén haladnak előre az élet útjain, és négyszemközt ugyanezt kérdezik valakitől, vagy titokban önmaguktól. A kérdezés már eredmény. Mindenesetre messzebb vezet, mint önmagunk tömjénezése és a környezet, az "objektív körülmények" vádolása. Ez már út, amely elvezet valahova. Hadd idézzem Archibald Mackleish: "J. B." drámájából azt a jelenetet, amikor a "peches" Sullivan vallatja a "szerencsés" J. B.-t, azaz az egykori bibliai Jób megfelelőjét a modern Amerikában: "Hogy tudsz mindnyájunkat lepipálni? Van annyi eszem mint neked. Dolgozom annyit. Éjjel ég a lámpám. Csak szerencséd van" - mondja Sullivan. "Nézz ki - mondom -, nézz ki az ablakon! Mit látsz?" "Az utcát" - feleli. "Az utcát" - mondom. "Az utcát" - mondja. "Mi másnak nevezzem?" - kérdi tőlem. "Mi másnak nevezd?" - kérdem tőle. "Útnak - mondom. - Valahova visz." "Szépek az utak" - írta Török Sándor. Különösen sokfélék az önmegismerés, az önfejlesztés, önmagunk pszichés karbantartásának útjai. A pszichés fejlődés sokféle útjának, az ember belső szabadságának a tiszteletben tartása akarva-akaratlanul szembekerül napjaink túlságosan patologizáló szemléletével, amely mértéktelenül leszűkíti a pszichés egészség fogalmát, és valamilyen totális adaptációban, konfliktusmentességben látja a kívánatos ember-ideált: a karaktert kikovácsoló konfliktusokat; egy ember életvezetésének időszakos nehézségeit, vívódásait önmagával, "szabálytalan" megoldásait, boldogtalanságát nem ritkán kezelést igénylő betegségnek minősíti. Ismerjük a lelki élet valóban kóros zavarait, amelyek feltétlenül pszichoterápiás, pszichiátriai, sőt gyógyszeres kezelésre szorulnak. De ne minősítsünk minden pszichés problémát, nehézséget, kudarcot, megoldatlanságot kezelendő betegségnek. Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! - belső küzdelmei éppen az egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből fakadnak. Az emberi kultúra erőfeszítésből származik. A kultúrateremtő erőfeszítések közé tartozik az ember belső vívódása önmagával, kínlódásai azon a fejlődési úton, amelyet végigjár. Technikai kultúránk által kifejlesztett kényelmi igényeink azonban mintha lassan átszivárognának a psziché birodalmába is. Elkényelmesedünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustulunk emberi kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Ez a lustaság nemcsak kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra való hajlandóságunkban jelenik meg, hanem általában a pszichés erőfeszítések elkerülésében. Tanulni nehéz - sokkal kedvesebb a szívünknek a hipnopédia, a szuggesztopédia, minden olyan lehetőség, amely azzal csábít, hogy erőfeszítés nélkül juthatunk tudáshoz. Ámde juthatunk-e? Jobb egy-egy tabletta beszedésével erőfeszítés nélkül csökkenteni idegességünket végigjárni egy - mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy a saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát és jussunk túl rajtuk. De vajon jobb-e? Sokkal egyszerűbb tanácsot kérni valakitől, mint vállalni a döntés felelősségét. Azonban a mástól kapott tanács, ami egy másik ember élményvilágából, értékrendjéből származik, vajon a saját énünktől nem idegen-e? Vagy ezt az árat fizetjük meg inkább, csak hogy másra háríthassuk át belső terheinket? Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég nélkül - sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt - panaszkodunk. Jobb arra az álláspontra helyezkedni, hogy ugyan csináljanak már velem valamit a pszichés "nagyhatalmak", mint lépésről lépésre taposni ki saját hiteles utunkat - legyen az bár olyan keskeny kis ösvény - de valóban a miénk. Jobb? Ez a könyv nem lelki betegek számára készült. Azoknak az egészséges embereknek szól, akik "az emberélet útjának felén" - előbb vagy később - utat vesztettek életük és önmaguk "nagy sötétlő erdejében"; a belső elégedetlenség, a változtatás, a fejlődés sürgető igényével nézik önmagukat, és saját erejükből szeretnének önismerethez és önfejlesztéshez jutni. Ez a könyv az önismeret és az önfejlesztés lehetőségeiről és határairól szól. Bármilyen furcsán hangzik: az önmegismerés és a változtatás lehetőségének belső előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása. Az elutasítás, a tagadás nem lehet kiindulópontja semmilyen

Popper Péter: A belső utak könyve

3

konstruktív megismerésnek és fejlődésnek - csak destrukciót, rosszkedvet szül. Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson belül lehetséges. Nem ellentmondás ez? Ha jól odafigyelünk a szavak valódi értelmére, világossá kell válnia, hogy az "elfogadás" nem jelent sem belenyugvást abba amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává. A valóság - akár saját belső valóságunk - eltorzítása, hamis tükrözése, eleve elutasítása mindannak, ami nem felel meg illúzióinknak, a nem odafigyelés, az előítéletek, az axiomatizált "elvek" - mind alapvető akadályai a megismerésnek és az ember belső forradalmának. A mai ember egyre kevésbé kerülheti el ennek a rögös önmegismerési útnak a végigjárását. "Ilyenek vagyunk, ilyen vagyok!" - ez az egyetlen szilárd talaj, amelyről fejlődésünk érdekében elrugaszkodhatunk. Hosszú ideig, amíg az ember énfejlődése, az individuális személyiség markáns kialakulása történetileg még csak a kezdet kezdetén tartott, egy-egy törzs, nép, társadalmi csoport eszmevilága, ritualizált erkölcsi szabályrendszere mutatta az irányt: hogyan kell átélni a világ eseményeit, hogyan kell viselkedni. "Törd hozzá magad az általános eszményhez, amely elmondja, hogy milyen és hogyan él a jó mohikán, a derék spártai stb.!" - erről volt akkor szó. A modern ember az évezredes fejlődés során szuverén személyiséggé alakult. Egyre kevésbé sikerül karakterétől, saját belső törvényeitől függetlenül mechanikusan idomulnia univerzális sémákhoz. Életünk külső irányítottságának ezek a fogódzkodói ma már alig léteznek. Saját magunknak kell kitapogatnunk belső lehetőségeinket, és kidolgoznunk egy olyan "használati utasítást", ha kell, "korrekciós programot" önmagunkhoz, amely összhangban van belső igényeinkkel és törvényeinkkel, s amellyel örömtelien tudunk élni a világban. Egyre inkább közeledünk egy olyan állapot felé amelyet József Attila annyira pontosan fogalmazott meg: "Az én vezérem bensőmből vezérel!" Volt egy régi, középkori könyörgés amely valahogy így hangzott: "Ne gondoljátok, szerelmetes feleim, hogy a sátán kívülről közelít felénk, és mi azt mondhatjuk neki: apage, távozz! Mert a sátán mibennünk lakozik, és mi nem tehetünk ellene semmi mást, mint hogy jó szorosan megöleljük." A vallásos-misztikus burokban nagy élet- és emberismeretről tanúskodó igazság rejtőzik. Később mások is elmondták ezt, egyszerűbben és a mi nyelvünkön. Thomas Mann megrázóan írja le a haldokló Jákob áldását. Először megáldja valamennyi fiát, Izrael valamennyi törzsét. De az áldáson belül vannak átkozottak is, hárman a tizenkettő közül. Ruben, Lévi és Simon emberi magatartását az elfogadáson belül tagadja meg Jákob. Ezért bírják elviselni az apai átkot, ezért marad meg az egész nép, mert az átkozottak is az áldáson belül vannak. Mint ahogy a gyermekünkön is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, megtámadhatjuk azt, ami nem tetsző nekünk - de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha kirekesztjük a szeretetünkből - akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is. Miller "A bűnbeesés után" című drámájában Holga így szól Quentinhez: "-... hosszú ideig minden éjjel ugyanazt, álmodtam... hogy gyerekem lett; és még álmomban is láttam, hogy a gyerek az életem; és hogy hülye. És sírtam, és százszor is elszaladtam, de valahányszor visszajöttem, mindig ugyanolyan rémes arca volt. Végül azt gondoltam, ha meg tudnám csókolni, mert hát valami mégis van benne, ami az enyém, akkor talán megnyugodnék. És ráhajoltam arra a torz arcra, és förtelmes volt... de azért is megcsókoltam. - Még mostanában is kísért? - Néha igen. De most valahogy már megvan az az érdeme, hogy... az enyém. Azt hiszem, hogy végül az embernek muszáj az életét a karjába vennie..." Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat, összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül - és csak ezen az elfogadáson belül - megkísérelhetjük, hogy - pánik és hisztéria nélkül változtatni próbáljunk magunkon. Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől. A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: Önmagunk szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtassunk azon, amin érdemes változtatni. E könyv keletkezésének módszertani története pedig a következő. Miután sokan eljutnak a belső változás igényéhez, anélkül hogy pszichoterápiás kezelésre szoruló betegek lennének - kényszerűen megtorpannak a "Hogyan?" kérdése előtt. Hol és hogyan tanulhatók meg az önmegismerés és az önfejlesztés gyakorlatai? Vannak-e ilyen gyakorlatok egyáltalán? Aki alaposan utánanéz, tapasztalni fogja; hogy az évszázadok, sőt évezredek során nagy iskolái alakultak ki az önnevelésnek. Ezek az iskolák mindig az önmegismerés kifejlesztésére alapoztak, és innét indultak el a belső átalakulások megvalósítása felé. A probléma abban áll, hogy a tudományos igényű pszichológia látóköréből kiesték e meglepően egzakt módszertannal rendelkező önfejlesztési lehetőségek. A kutató pszichológus ugyanis egyre inkább eltolódott a laboratóriumi kísérletek irányába, ahol az

Popper Péter: A belső utak könyve

4

objektív jelenség-megfigyelés az alapvető cél tehát szükségképpen háttérbe szorul minden olyan koncepció, amely az introspekcióra alapoz. A gyógyítással foglalkozó klinikai pszichológus, pszichiáter pedig szinte kizárólag a pszichoterapeuta - beteg relációban gondolkozik. Az önnevelés és önfejlesztés létező módszertanának megismerését továbbá rendkívüli módon megnehezíti, hogy ezek a metodikák - miután a pszichológia mint önálló szaktudomány alig százéves múltra tekinthet vissza - történetileg szükségszerűen különböző ideológiai és világszemléleti burkokba ágyazottan lappanganak. A sokszor misztifikáló, sőt misztikus világnézeti beágyazottság már eleve elriasztja a tudományos igényű szakembert attól, hogy kifejtse ezek mélyéről mindazt a reális tudást, amely az ember önnevelésének lehetőségeiről és módszereiről az idők során felhalmozódott. Jogosan tehető fel az alábbi kérdés: E nagy belső erőfeszítést követelő önmegismerési és önfejlesztési utak végigjárására a múltban leginkább olyan emberek vállalkoztak, akik valamilyen alapvető szellemi elkötelezettségben, zárt vallási rendszerben éltek, talán nem voltak mentesek némi "megszállottságtól", fanatizmustól sem. De mi késztetheti a mai modern, természettudományosan gondolkodó embert ilyen erőfeszítésekre? Talán elsőnek említhetném azt a jó értelemben vett kíváncsiságot, a megismerés örök szomjúságát; mely állandóan előre hajtja az embert, az emberiséget a tudomány, a művészet új meg új lehetőségeinek határainak bejárása felé. Ez a megismerési vágy évezredek óta nemcsak a külvilágra, hanem az ember belső világára is irányul. Ki vagyok én? Ám ugyanennyire fontos hajtóerő az ember lázadó elégedetlensége önmagával szemben, fejlődési igénye, netán boldogtalansága. Vágya az önmagával és a világgal való harmóniára. Ha megrajzolnánk egy tökéletesen kiegyensúlyozott ember ideális képét, mit mondhatnánk róla? Talán csak ennyit: Képes arra, hogy tehetségének, képességeinek megfelelően teljesítsen, produkáljon tanulásban, munkájában, hivatásában. Képes arra, hogy jól érezze magát a világban; képes életörömre; képes élvezni az élet által nyújtott lehetőségeket: az evést, a munkát, a pihenést, a szerelmet, a kultúrát. Képes arra, hogy produkciói, jó közérzete megteremtése során ne zavarja, ne tegye tönkre más emberek életét; mindez ne mások rovására történjen; tehát képes szociális beilleszkedésre. Sok ez vagy kevés? Mindenesetre kevesen mondhatják el magukról, hogy így élnek. De valószínűleg így szeretnénk élni. S ez elindíthat minket különböző útkereső kalandokra a világban és saját magunkban. Talán az utóbbi a veszélyesebb dzsungel. Különösen az ifjúság az - a népmesék legkisebb királyfia -, aki elindul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, átvergődjön az üveghegyen és végül megtalálja boldogságát. Jogos gyanakvással kérdezhetné valaki e könyv átlapozása után: Gyakorlatokról van szó, amelyek fejlesztik az ember belső erőit: Ám ahhoz, hogy e gyakorlatokat következetesen megcsináljuk, már jelentős énerő, önfegyelem szükséges. Az eredmény egyben feltétel is? Nekem úgy tűnik, hogy az alapvető probléma ma nem annyira az erőtlenségben, hanem a lelkiszellerni erők szétszórtságában van. Az ember pszichikus fejlődése során jelentős intellektuális és emocionális erőket fejlesztett ki. Azonban sokszor nehezen találjuk meg ezeknek az erőknek a kreatív felhasználási lehetőségeit. Magas szintű aktivitásunk nemegyszer erőfecsérlő időtöltésekbe omlik szét. S megint a fiatalokra kell hivatkoznom, akiknek óriási energiatartalékai éppen azért jelentenek nagy belső feszítő erőt, mert keresik a hatékony tevékenység, elkoptatott szóval: az önmegvalósítás szubjektíve legvonzóbb lehetőségeit. Ezért lehetünk tanúi annak, hogy az önmegismerés és önnevelés iránt egyre fokozódó szellemi éhség nyilvánul meg, elsősorban a fiatalabb korosztályok részéről. Az utóbbi évtizedekben különösen megerősödött az a folyamat, amelynek bölcsőjénél annak idején Schoppenhauer állt, aki a hivatalos német állami filozófiával való radikális polémiája során kaput nyitott távol-keleti vallásfilozófiai iskolák gondolatainak befogadására. Ma - nyugat közvetítéssel és az ennek megfelelő torzításokkal - világszerte tapasztalható mind a jóga, a zen-buddhizmus, a transzcendentális meditáció stb. divattá válása, mind pedig több vonatkozásban a keresztény-katolikus gondolatvilág egyes elemeinek reneszánsza. Másrészt viszont egyre nagyobb tért hódít a korszerű természet- és társadalomtudományos gondolkozásmód. E téren tehát éles polarizálódási folyamatnak lehetünk tanúi. A polarizálódás azonban nemcsak az emberek között, hanem sokszor az egyes emberen belül is végbemegy. Tudományos világképét igyekszik szintézisbe hozni transzcendentális érdeklődésével és érintettségével, s ez a mi kultúránk hagyományai között amelyek az egyértelműségre törekvést, a definitív gondolkodást sugallják - belső konfliktusokhoz vezethet. Mélyebben vizsgálva e kérdést arra is fény derül, hogy az embereket nem annyira a vallásos érzés vagy a misztikus érdeklődés vonzza ezeknek a szellemi áramlatoknak a körébe, hanem éppen az a sajátosságuk hogy az önmagukon való munkálkodás módszereiről és lehetőségeiről mondanak számukra valamit. E mondanivalók azonban torzulatokká válnak, sőt növelhetik a pszichés rendezetlenséget, vagy legjobb esetben külsődleges manírokká sivárulnak, éppen azért, mer egy egész más gazdasági-kulturális alapokon keletkezett világszemléletet és gondolkodásmódot akarnak eredeti formájában átültetni a mai

Popper Péter: A belső utak könyve

5

európai kultúra eszmevilágába. Ez az anakronizmus csak szemléleti zűrzavart szülhet; ez a törekvés a mai modern ember aktuális fejlődési útjának szempontjából regresszió. Tagadó álláspontunk azonban nem jelenti az e szellemi áramlatok által létrehozott értékek elvetését. A helyzet kissé hasonló ahhoz, amely az ősi orvoslási módok terén tapasztalható. Az akupunktúra, az ayurvéda, a jóga régóta felhalmozott tudást hordoz az emberről, amely beépíthető mai kultúránkba és tudományunkba. Sőt - éppen a jóga esetében - a modern biofeedback kutatások kezdenek bevilágítani a látszólag érthetetlen szomatikus-vegetatív önkontroll hatásmechanizmusába. Az értékek átmentéséhez azonban először hozzájuk kell férkőznünk. Le kell hántani róluk az egykor aktuális ideológiai-filozófiai rárakódásokat - amelyeknek többek között a stílus is az egyik megnyilvánulási formája -, és akkor eljuthatunk egy ősidők óta művelt és kifejlesztett sajátos pszichológiához, amely elsősorban az önismeret és önnevelés módszertanára koncentrál. Ez a könyv számos forrásból állt össze. Igyekeztem összefoglalni, és érthetően megfogalmazva "gyakorlatok" formájába önteni a modern pszichológia számos eredményét, amelyhez a kognitív, az affektív folyamatok, a személyiségfejlődés és a szociális kontaktusok tanulmányozása-kutatása során eljutott, beleértve a klinikai pszichológia, illetve a különböző módszertanú pszichoterápiák gyakorlati tapasztalatait is. Ám ezenkívül megpróbáltam kihámozni mindannak a metodikai lényegét, amit a különböző kultúrák, általam ismert szellemi irányzatok és iskolák az önnevelés terén kialakítottak, legyen szó buddhizmusról jógáról, keresztény ezoterikáról, antropozófiáról vagy egzisztencializmusról. Óvatosan, de szabadon bántam ezzel az "anyaggal", bátran lehántva róluk különböző "burkaikat", s azt, ami ezután megmaradt, a tudományos pszichológia racionális mérlegére tettem. Ilyen módon kristályosodott ki egy önismereti és önfejlesztési gyakorlat-sor, amelynek egy részét közreadom. Igyekeztem a gyakorlatokat módszeresen végigjárható struktúrába felépíteni vagy összerendezni, az alapoktól és az egyszerű, egy-egy részfunkcióra vonatkozó "tréning-programtól" haladva a komplexitás, a karakter- és személyiségformálás felé. Soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a könyv gyakorlatok gyűjteménye. E gyakorlatok közül - saját problémabelátásának megfelelően - választani kell annak, aki az általános tájékozódáson túl használni is akarja őket. A gyakorlatokat - a megfelelő helyen közölt szabályok szerint - lehet váltogatni, s lehet belőlük hosszabb távú programot kialakítani. De nem lehet belebonyolódni valamennyi gyakorlat szimultán végzésébe vagy kapkodó váltogatásába. Az eredményesség feltétele az időtartam és a módszeresség. Hangsúlyozom: A belső utak könyve nem használható kóros pszichés folyamatok gyógyítására. Nem helyettesíthet semmiféle pszichoterápiát, kezelést, gyógyszerelést, ha arra valaki valóban rászorul. De segítséget nyújthat az önmagán változtatni akaró embernek ahhoz, hogy a valóságban is közelebb kerüljön én-ideáljához; hogy jobban tűrje az élet mindennapos terheit; hogy jobban megértse önmagát, és ezen keresztül másokat is.

II. Alapgyakorlatok
Ezeknek a gyakorlatoknak általános mentálhigiénés jelentősége van. Különösen alkalmasak arra, hogy rendezzék az érzelmileg zaklatott lelkiállapotot, amely szélsőséges hangulati labilitás, ingerlékenység, időszakos lehangoltság, a napi életritmus szétesése, kapkodás, dekoncentráltság tüneteiben nyilvánul meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyakorlatok segítségével tüneti eredmény érhető el, tehát nem szűnnek meg a zaklatott lelkiállapotot létrehozó okok. A zaklatottságot létrehozó és fenntartó okok megszüntetése csak feltáró pszichoterápia vagy a később ismertetendő introspektív önismereti út végigjárása során valósulhat meg. Ez nemegyszer az egész életvezetés, életmód megváltoztatásához vezet. E gyakorlatok maximális eredménye annyi lehet, hogy megnöveli az ember toleranciáját, ellenálló képességét az élet mindennapos terheléseivel szemben. Ezért elsősorban a külső életkörülmények által kiváltott pszichés labilitás megszüntetésére alkalmasak. Emellett azonban nem lebecsülendő általános fejlesztő hatásuk sem. Az alapgyakorlatok ezenkívül alkalmasak a lelki egyensúly fenntartására, és igen érzékenyen jelzik, ha a kialakult egyensúlyt a megbomlás veszélye fenyegeti. Ezek az egyszerű, néhány perces gyakorlatok a lelki élet öt fontos területét érintik: - A gondolkodás összpontosítása; - Az akarat fejlesztése; - Önuralom az érzelmek és indulatok kifejezésében;

Popper Péter: A belső utak könyve
- A pozitívumokra való beállítódás; - Az ítélkezés elfogulatlansága, illetve a szempontváltás képessége az objektivitás érdekében.

6

A gyakorlatok strukturálisan összefüggnek, egymást segítik és - ellenőrzik: Ezért nem helyes, ha közülük egyet-egyet kiragadunk, s csak azokat végezzük. A megfelelő eredmény elérésének két feltétele van. Az egyik az előírt ciklikus váltások betartása. A másik a következetes rendszeresség, hosszabb időtartamon keresztül. Semmi értelme nincs annak, ha e gyakorlatokat rapszodikusan végezzük, némely napokon igen, máskor megfeledkezve róluk. Mind a rendszertelenség, mind pedig a gyakorlatok elkezdése, majd abbahagyása pszichés stabilitásunk szempontjából kedvezőtlen hatású is lehet. Ezért csak akkor érdemes belefogni ha legalább hat hónapon keresztül következetesen elvégezzük e gyakorlatokat, amelyek naponta nem vesznek öt percnél több időt igénybe. Ekkor már feltétlenül tapasztalni fogjuk intenzív pozitív hatásukat. Tulajdonképpen az lenne a kívánatos, ha az öt alapgyakorlat beépülne mindennapi életünkbe, s olyan állandóan visszatérő tevékenységgé válna, mint testünk tisztán tartása. Az alapgyakorlatok hatásának kibontakozására - mint azt tapasztalni fogjuk - két fázis jellemző. Ennek megfelelően a gyakorlatok funkciója, értelme is kettős. Első fázis. A gyakorlatok megtanulásának időszaka, amíg eljutunk addig, hogy mindegyiket hibátlanul végre tudjuk hajtani. Képességeinktől, pszichés állapotunktól függően itt rendkívül nagyok az egyéni eltérések: a tanulás néhány hétig vagy néhány hónapig is eltarthat. Ebben a fejlesztő időszakban nincs jelentősége a kudarcnak! A lelki hatás szempontjából a lényeg az erőfeszítés, amelyet a gyakorlatokra fordítunk. Ha minden gyakorlat azonnal sikerülne, nem lenne rájuk szükségünk. Tapasztalni fogjuk azt is, hogy egyes gyakorlatok rövid idő után már eredményesek, mások viszont makacsul nem sikerülnek. Ez jelzi, hogy lelki életünk melyik területén mutatkoznak rendezetlenségek, fogyatékosságok. Ennek ellenére nem szabad a problematikus gyakorlatokat előtérbe helyeznünk. Az előírt idő elteltével kudarcok esetén is abba kell hagynunk a próbálkozást, és nyugodtan áttérhetünk a következő gyakorlatra. Amikor a sikertelen gyakorlat ciklusa visszatér, már jobb eredményt fogunk elérni. Második fázis. A megtanult gyakorlatok rendszeres továbbfolytatása. Ebben az időszakban már mindegyik gyakorlatot sikeresen végre tudjuk hajtani, pár percig tartó elvégzésük mindennapos szokássá válik. Az alapgyakorlatoknak ekkor már ellenőrző funkciójuk van. Előállhatnak olyan megterhelések, élethelyzetek, amelyek lelkileg erősen megviselnek bennünket. Ha a gyakorlataink ilyenkor is sikeresek, nincs ok aggodalomra pszichés állapotunkat illetően. Előfordulhat azonban, hogy észrevesszük: az eddig hosszabb idő óta sikeresen végzett gyakorlatok egyike-másika akadozni kezd. Ez nagyon érzékeny és korai jelzése annak, hogy pszichés állapotunk romlik, túlléptünk teherbírásunk határán. Arról is információt kapunk, hogy lelki életünk melyik területén csökken a teljesítőképességünk. Ez komoly figyelmeztetés: életmódunkon, életvezetésünkön változtatnunk kell; konfliktusaink, problematikus helyzeteink már nem ismételhetők pszichés egészségünk veszélyeztetése nélkül, keresnünk kell a megoldás lehetőségeit. E gyakorlatok révén tehát pszichés állapotunk állandó kontrolljának lehetőségét kapjuk a kezünkbe. Az öt gyakorlat mindegyikét egy hétig végezzük. Utána - az eredményességtől függetlenül áttérünk a következő gyakorlatra. A hatodik héten megint visszatérünk az első gyakorlathoz - a ciklus újra kezdődik. (Van olyan módszertani felfogás is, amelyik a hatodik héten napi váltásban végzi a gyakorlatokat, majd két nap szünet után a hetedik héten tér vissza a ciklus elejére. Mindenkinek ki kell próbálnia, melyik módszer a számára megfelelőbb.)

1. A GONDOLKODÁS ÖSSZPONTOSÍTÁSA
Naponta egyszer, csendes, nyugodt körülmények között - lehetőleg amikor egyedül vagyunk, és nem kell tartani attól, hogy néhány percen belül megzavarnak - magunk elé teszünk egy egyszerű tárgyat, pl. egy ceruzát, varrótűt, szemüveget stb. Gondolatban - tehát némán, de önmagunk számára pontos mondatokban megfogalmazottan - elmondjuk mindazt, ami az adott tárgynak lényeges ismertetőjegye. Példa a sikeres gyakorlatra: "Ceruza. Írásra, rajzolásra használják. Belsejében puha grafitrúd helyezkedik el, mert az könnyen nyomot hagy a papíron. Azonban a grafit törékeny, ezért puhafa tokba foglalják. Azért kell puhafa, hogy könnyen lehessen hegyezni. A puhafa borítást szögletesre esztergálták,

Popper Péter: A belső utak könyve

7

hogy ne csússzon a kézben. Befestették, lakkozták és feltüntették rajta a grafit keménységi fokát. Erre azért: van szükség, mert különböző munkákhoz különböző keménységű grafit kell, és így mindig meg tudjuk vásárolni a megfelelő minőségű ceruzát. " Példa a sikertelen gyakorlatra: "Ceruza. Nagyon szeretem a ceruzákat és a radírokat, diákkoromban egész gyűjteményem volt. Minden pénzemet erre költöttem. Apám nagyon haragudott érte... A belseje grafit. Mi is a grafit? Nem emlékszem, pedig az iskolában tanultunk róla... A borítása puhafa. A puhafa tulajdonképpen fenyőfa. Múlt nyáron a hegyekben láttam a fenyőfák kitermelését. Érdekes volt, ahogy kidöntötték, legallyazták. A farönköket lánctalpas traktor vontatta le a völgybe:... stb." A lényeg tehát az, hogy ne engedjük gondolatainkat elkalandozni. Próbáljuk meg célra irányítottan összefogni egyébként szabadon szétszökellő asszociációnkat.

2. AZ AKARAT FEJLESZTÉSE
Pszichológiai közgondolkozásunkban gyakran tapasztalható valamiféle "akaratmítosz". Sok belső problémáról állítják, hogy azok oka az akarat gyengeségében rejlik. Úgy tűnik, hogy az ember akarati funkcióit indetermináltnak tartjuk, mintha fejlesztéséhez csak "erős elhatározás" volna szükséges; semmi egyéb. A valóságban az ember akarati élete rendkívül bonyolult szerveződésű funkciórendszer, amely egyáltalán nem független a személyiség összerendezettségétől, emocionális kiegyensúlyozottságától, az értékrendtől stb. - sőt nagymértékben ezek függvénye. Az akarat fejlesztése csak a teljes személyiség fejlődésével együtt képzelhető el. Ezért illeszkednek az ún. akarati gyakorlatok szervesen a többi közé, önállóan nem végezhetők. Az alapgyakorlat az alábbiak szerint alakul: A hét elején keményen elhatározzuk, hogy mindennap egyszer, mindig azonos időpontban - pl. pontosan délután három órakor - elvégzünk egy bizonyos cselekvést. Egyszerű dolgokról van szó: megforgatjuk a gyűrűnket, magunkban elmondunk egy kedves verssort stb. Lényeges, hogy emiatt ne szakítsuk meg jó előre folyamatos tevékenységünket, tehát ne üljünk már háromnegyed háromkor az órára meredve. A cél az, hogy miközben folyamatosan - végezzük azt; amit tennünk kell, idejében jusson eszünkbe elhatározásunk, és csináljuk is meg. Kezdetben talán ez a gyakorlat okozza majd a legtöbb nehézséget. Eszünkbe jut a dolog három előtt tíz perccel, de mire újra az órára nézünk, már negyed négy felé jár. A gyakorlat legfontosabb eleme a tökéletes, percnyi pontosság. Nehezíti a végrehajtást, ha nem kerek időpontot tűzünk ki, hanem pl. öt óra tizenhárom percet. (Ha nagyon buzgók vagyunk, feljegyezhetjük a sikerek és a kudarcok számát. Így nyomon követhetjük, hogy öt hét múlva, amikor megint erre a gyakorlatra kerül a sor, javult-e a teljesítményünk?)

3. ÖNURALOM AZ ÉRZELMEK KIFEJEZÉSE FELETT
Először is el kell oszlatnunk egy lehetséges félreértést. Ennek a gyakorlatnak nem az a célja, hogy redukáljuk érzelmi reakcióink intenzitását, vagy hogy ne örüljünk, ne keseredjünk el, ne jöjjünk indulatba. Ellenkezőleg: ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa. A gyakorlatnak az a célja, hogy uralkodjunk érzelmi-indulati állapotunk - akaratunktól független, spontán - külső kifejeződésén. Azt kellene elérnünk, hogy miközben mélyen átéljük azokat az érzelmeket, amelyeket a világ, környezetünk eseményei váltanak ki belőlünk - ezekből a külvilág számára ne látszódjék semmi, illetve csak az, amit szándékosan akarunk kifejezni, amivel közölni akarunk valamit, amivel hatást akarunk elérni. Az érzelmek kifejezése tehát váljon a szándékos kommunikáció eszközévé. Ezzel elérhetjük, hogy érzelmeink külső megnyilvánulási formái pontosan megfeleljenek annak, ami bennünk van. Ez nagyon fontos a környezetünkkel való harmonikus kapcsolat, egymás megítélése szempontjából. Naponta többször ér minket kisebb-nagyobb öröm, bánat, siker, kudarc, kedvesség és megbántás. Azon a héten, amikor az önuralom gyakorlására kerül sor, vigyázzunk arra, hogy ezeknek érzelmi hatásából, a bennünk zajló reakciókból a külső szemlélő számára semmi se legyen spontán észrevehető. (Kivéve, ha pl. köszönetnyilvánításkor vagy szemrehányáskor akarjuk azt, hogy hangulatunkat tudomásul vegye. Kezdetben a gyakorlat sikere érdekében jobb, ha ezzel is takarékosan bánunk.) Különösen fontos, hogy a közömbös környezet ne vegye rajtunk észre pillanatnyi hangulatunkat. Pl. a munkahelyünkön ne tűnjön fel, ha otthoni problémáink nyomasztanak, vagy ne terheljük hozzátartozóinkat munkahelyünkön keletkezett idegességünkkel.

Popper Péter: A belső utak könyve

8

Érzelmi állapotunk külső megjelenésének többféle lehetősége van. Elsősorban arckifejezésünk, magatartásunk és szóbeli megnyilvánulásaink. Ezekre kell tehát ügyelnünk. A gyakorlat hetében uralkodjunk mimikánkon, viselkedésünkön és beszédünkön. Tehát ne grimaszoljunk, csapkodjunk, káromkodjunk, de ne is hahotázzunk, ujjongjunk féktelenül. Legfőképpen pedig szüneteltessük a panaszkodást, vagy vidámságunk okának részletes elmagyarázását, egyszóval a fölösleges fecsegést. Napjainkban elterjedt szokás, hogy megfelelő közönség előtt, vagy többeket "bizalmasan félrevonva" beszámolunk a minket ért sérelmekről, örömökről. Ezen a héten ezt is szüneteltessük. Ehelyett inkább figyeljük meg környezetünket, és viselkedésünkkel alkalmazkodjunk mások hangulatához, adjunk módot arra, hogy ők beszélhessenek nekünk pozitív vagy negatív feszültségeikről, az őket foglalkoztató eseményekről. Ősi bölcsesség, hogy mielőtt beszélni kezdünk, érdemes megfontolni, hogy amit mondani akarunk - igaz-e? - lényeges-e? - jóindulatból fakad-e?

4. A POZITÍVUMOKRA VALÓ BEÁLLÍTÓDÁS
A gyakorlat hetében a minket ért kellemetlenségekre, azokra az eseményekre és közlésekre kell figyelnünk, amelyek ijedelmet, rosszallást, bosszúságot keltenek bennünk. Tehát először is negatív érzelmeinket és az általuk kiváltott kedvezőtlen véleményeket, ítéleteket kell konstatálnunk. A gyakorlatnak az a lényege, hogy megpróbáljuk a rosszalló, negatív ítéletet kiváltó eseményt vagy közlést más szempontból is végiggondolni, keresve benne valami pozitív tartalmat. Tudatában kell lennünk annak, hogy a legtöbb esemény nem csak rossz s nem csak jó, hanem kedvező és kedvezőtlen vonatkozások, lehetőségek és következmények bonyolult szövevényéből áll. A minket sértő határozat kedvező lehet egy más, fontos ügy szempontjából. Egy pillanatnyi bosszúságot okozó esemény később jó következményekkel is járhat, vagy más szempontból is hasznos lehet. A gyakorlat során erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy gondolati úton megtaláljuk a számunkra negatív események pozitív oldalait is. Ennek érdekében sokszor fel kell adnunk megszokott nézőpontunkat, előítéleteinket, önös szempontjainkat, mechanikusan begyakorolt ítélkezési rendszerünket. A gyakorlat végzése során el kell kerülnünk egy lehetséges félreértést: nem arról van szó, hogy a pozitivitás érdekében kedvezőnek, értékesnek hazudjunk rossz dolgokat; hogy negatív jelenségeket és történéseket a maguk teljességében rózsaszínűre fessünk át! Erről szó nincsen. A feladat éppen abban áll, hogy miközben jól látjuk a kérdéses esemény vagy jelenség negatív jellegét, ezen belül próbáljunk meg felfedezni benne valami értéket is. Megint nagyon egyszerű dolgokról van szó. Észrevehetjük a vázánkat ledöntő macska mozgásának szépségét is. Egy csúnya, töpörödött öregember tekintetének nyíltságát, szelídségét. A minket bőrig áztató zivatarkor a felpattanó buborékok szépségét. Hibát elkövető fiatal munkatársunk zavarának báját. Egy kellemetlen emberről is elismerhetjük, hogy olyan rendet tart maga körül, amelyre mi nem vagyunk képesek stb.

5. AZ ÍTÉLKEZÉS ELFOGULATLANSÁGA
Amikor nap mint nap szembekerülünk a világ kisebb-nagyobb eseményeivel, emberekkel, állatokkal, növényekkel és ásványokkal, híreket és információkat hallunk - gondolkozásunkat, ítélkezésünket bizonyos megszokottság, begyakoroltság, ismétlődő gondolatmenetek jellemzik. A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve neveltetésünk, iskoláztatásunk révén - kész ítéletek, verbális megfogalmazások rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában. Felfogásunkat, élményeinket az előzetesen már kialakult vélemény- és előítélet-rendszerek, attitűdök szűrőjén át kapott - sokszor torzított - benyomások alakítják ki. Az elfogulatlansági gyakorlat hetében arra kell törekednünk, hogy legalább naponta egy-egy dolgot, jelenséget vagy eseményt szinte a kisgyermek naiv rácsodálkozásával vegyünk szemügyre. Magát a dolgot kellene megbámulnunk a maga valóságában, függetlenül attól, hogy mit tudunk vagy tanultunk róla. A gyakorlatnak az a lényege, hogy ne tekintsünk semmit sem evidensnek, magától értetődőnek, ne skatulyázzunk be semmit, hanem használjuk saját ítélőerőnket, problémalátásunkat. Ennek egyik

Popper Péter: A belső utak könyve

9

előfeltétele, hogy próbáljunk elvonatkoztatni saját személyünktől, a jelenséget önmagában figyeljük meg és értékeljük, függetlenül attól, hogy ez számunkra kellemes vagy kellemetlen, s milyen érzéseket és asszociációkat kelt bennünk. A tudomány számos felfedezése fakad ebből a "gyermeki rácsodálkozásból". Az emberek évezredeken át evidensnek tartották, hogy a tárgyak lefelé esnek, míg Newton rá nem csodálkozott erre a jelenségre. Sok száz kutató dobta ki mérgesen a megpenészedett táptalajt, amelyről lepusztult a baktérium-tenyészet - míg Fleming problémát látott ebben. A gravitáció, az antibiotikum felfedezésének lényeges eleme volt az ítélkezés elfogulatlansága. Kezdetben egyszerű feladatokat kell magunk elé tűznünk. Például vegyünk szemügyre egy gyufaszálat, jól nézzük meg milyen, és próbáljuk elgondolni, hogy mi mindenre lehetne még felhasználni a tűzgyújtáson kívül. Ugyanígy járhatunk el más egyszerűbb tárgyakkal is - ha eltekintünk mindattól, amit már megszokottan tudunk róluk. Fokozatosan nehezítsük a gyakorlatokat addig a szintig, amíg eljutunk az ember, az emberi cselekvések elfogulatlan megítéléséhez. Ezek a gyakorlatok már kissé nehezebbek. Próbáljuk meg úgy hallgatni egy ember beszédét, hogy időlegesen elnyomjuk magunkban reflexióinkat, helyeslésünket és tiltakozásunkat. Hagyjuk a hangját, az arckifejezését, a mozgását hatni magunkra. Próbáljuk őt lelkileg mozdulatlanul tükrözni. Meglepő lesz, hogy milyen mennyiségű finom, addig rejtett információ birtokába jutunk. Embermegismerésünknek egyik legnagyobb akadálya, hogy figyelmünk megoszlik a hozzánk beszélő és a saját reakcióink között. Sőt gyakran már inkább csak magunkra figyelünk. Ő még beszél hozzánk, mi már az ellenvélemény megfogalmazásán gondolkozunk. Próbáljuk meg egy ember viselkedését - legalább naponta egyszer - elfogulatlanul megítélni. Ha valaki hozzánk komisz, attól még másokhoz rendes lehet. Próbáljuk meg beleélni magunkat az ő helyzetébe, megérteni viselkedésének mozgató rugóit. És ugyanígy: hagyjuk hatni magunkra a naplementét, egy hegyet, egy fát, virágot, állatot. Ha zenét hallgatunk átmenetileg felejtsük el a zeneszerzőt, a karmestert, az egyes hangszerek szólamait, adjuk át magunkat csak a hangzásnak. E gyakorlat sikerének a legnagyobb akadálya az egocentrizmus és az előítélet. Eredménye az önálló gondolkozás és az empátiás készség fejlődése.

III. Az önkontroll és az emberismeret elmélyítése a figyelem és az emlékezés fejlesztése útján
Ebben a fejezetben tulajdonképpen a megfigyelőképesség és az emlékezés fejlesztésének módszereiről lesz szó. A gyakorlatsor mindenki számára hasznos, aki azt tapasztalja, hogy megfigyelőképessége pontatlan, reproduktív emlékezete labilis, feledékeny, vagy nem eléggé szelektív: nem a lényeges elemeket rögzíti, hanem megtapad a lényegtelen részleteknél. A pszichés funkciók azonban egységes struktúrát alkotnak. A megfigyelőképesség és az emlékezés teljesítményének javulása nemcsak közvetlenül érezteti hatását (pl. munkánkban), hanem irradiál, tehát közvetve fejleszti egyéb képességeinket is. A pontos megfigyelés, a megfigyelt lényeges elemek tartós emlékezeti rögzítése és megbízható felidézése emeli a tudatosság szintjét. Az önmagunkról való tudás, érzelmi reakcióink, gondolataink, viselkedésünk pontos regisztrálása elmélyíti önismeretünket és fokozza önkontroll-funkciónkat. Fokozatosan kiküszöböli azokat a torzításokat, amelyek félelmeinkből, hiúságunkból vágyfantáziáinkból, elhárításainkból fakadnak. Egyre kevésbé fogjuk önmagunkat összetéveszteni "én-ideálunkkal": megtanulunk különbséget tenni az "ilyen vagyok" és az "ilyen szeretnék lenni" között. Ez az eredmény kettős arcú lesz. Egyrészt megjelöli azokat a területeket, ahol érdemes önmagunkat fejlesztenünk. Másrészt - éppen emiatt - nemegyszer kellemetlen tükröt tart elénk, megmutatja mennyire mások vagyunk, mint amilyennek képzeljük magunkat. Az önismeretnek, az introspekciónak ezek a kezdeti lépései sokszor a legfájdalmasabbak, mert élesen sértik hiúságunkat, önmagunkról alkotott illúziónkat. Végül az önismeret elmélyülése egyre jobb emberismerővé tesz minket. Valamennyien emberek vagyunk, és önmagunk objektív megismerése fokozatosan átvezet mások objektív megismeréséhez és megértéséhez. Az emberismeretet sokszor misztifikálják: adottságokra, intuícióra, speciális humán érzékenységre stb. hivatkoznak. Anélkül, hogy tagadnánk a tényt: a jó emberismerethez - mint mindenhez a világon - kell bizonyos speciális érzék vagy tehetség, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy más emberek megbízható megismerése bizonyos szintig megtanulható. Éppen annyira, amennyire mindenki megtanulhat rajzolni vagy muzsikálni. Természetesen nem feltétlenül lesz belőle művész. Ehhez már speciális tehetség kell. Az önfejlesztő gyakorlatok segítségével bárki eljuthat az elfogulatlan

Popper Péter: A belső utak könyve

10

emberismeret olyan szintjéig, amely megóvja a durva csalódásoktól, a hamis ítélkezéstől, a sokszor késői, utólagos ráeszmélésektől: "Hogyan tévedhettem ekkorát?" "Miért nem vettem észre idejében, hiszen ezer jelből láthattam volna...?" Mások megismerésének legnagyobb akadálya hiányos vagy torzított önismeretünk. Belső állapotainkat akarva-akaratlanul mindig átvisszük a külvilágra, önmagunkhoz való viszonyunk meghatározza másokhoz való kapcsolatunkat is. Aki önmagával túlságosan szigorú, kegyetlen másokhoz is az lesz. Aki önmagának sokat hazudik - hazudik a környezetének is. Aki megérti önmagát másokat is meg fog érteni. Ennek a törvényszerűségnek az az oka, hogy egy másik ember karaktere, problematikája, amivel szembekerülünk, asszociatív úton elkerülhetetlenül megérinti, felszínre hozza saját hasonló problémáinkat, életünk azonos területeit. Tisztánlátásunk, ítélkezésünk objektivitása attól függ, hogy saját analóg problémáink területén becsapjuk-e magunkat, vagy vállaljuk a valódi helyzet elfogadását. Mindig ott lesznek homályaink, félreértéseink, illúzióink egy másik emberrel kapcsolatban, ahol saját magunk rendezetlenek vagyunk, hazudunk magunknak, eltorzítjuk a realitást. Ezért eredményezi önmagunk elfogulatlan megismerése emberismeretünk megjavulását. Az önmegismerés és ezen keresztül mások megismerésének legnagyobb akadálya a félelem és a hiúság. Sokszor nem szívesen vesszük tudomásul, hogy milyenek vagyunk a valóságban. Ideáljainkat, erkölcsi érzékünket sértő érzelmeinket, gondolatainkat, cselekedeteinket nem szívesen vállaljuk, meghamisítjuk vagy utólag gyártunk elméleteket, ürügyeket indokolásukra. Indulatosak leszünk, ha a külvilág leleplez minket. Nem akarjuk látni és tudomásul venni, hogy mi minden van "lelki zsákunkban". Pedig a zsákot akkor is visszük, ha nem nézünk bele. Az elhárítások, meghamisítások, az illúziók csak azt eredményezik, hogy pillanatnyi jobb közérzetünk és önmagunkkal való elégedettségünk érdekében kiengedjük kezünkből azt a lehetőséget, hogy reálisan számoljunk makacs lelki tényeinkkel, esetleg megpróbáljunk változtatni rajtuk. E helyett - éppen mert ismeretlenek maradnak - azok kezdenek rajtunk uralkodni. Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelentést adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik a keserű csalódás kapcsolatainkban. Sokszor végigéljük Oidiposz király tragédiáját, aki nem akarta látni azt, amit láthatott, látnia kellett volna önmagában és környezetében.

1. A SPONTÁN MEGFIGYELÉS ELLENŐRZÉSE ÉS FEJLESZTÉSE
a) Tárgyak megfigyelése
Előzetes szemügyre vevés nélkül, elfordulva próbáljuk meg apró részletekig menő pontossággal felidézni egy környezetünkben levő tárgy vizuális képét. (Hamutartó, lámpa, növény stb.) Visszafordulva ellenőrizzük és korrigáljuk a bennünk kialakult képet.

b) Tárgycsoportok megfigyelése
A gyakorlatot ugyanígy végezzük, de most már több tárgy és azok elhelyezkedésének felidézésével próbálkozzunk. (Pl. íróasztalunkon heverő tárgyak, egy virágágyás stb.)

c) Komplex jelenségek megfigyelése
A megfigyelés terjedelme tovább bővül. Idézzük fel a szoba teljes berendezését, ahol tartózkodtunk, egy épület homlokzatát, egy utcarészlet távlati képét stb.

d) Ember külső megjelenésének megfigyelése
Észrevétlenül elfordulva, vagy amikor kimegyünk a helyiségből, képszerűen idézzük fel és fogalmazzuk is meg, hogy a velünk egy szobában dolgozó ember, vagy társaságunk egy tagja hogyan van felöltözve. A regisztrálásnak ekkor is minden részletre kiterjedően aprólékosnak kell lennie: az ing, a nyakkendő; az öltöny anyaga, színe, mintázata, az ember öve, órája, óraszíja, zoknija, cipője, esetleg szemüvege, jelvénye stb. Visszatérve vagy ránézve észrevétlenül ellenőrizzük megfigyelésünket.

Popper Péter: A belső utak könyve

11

Kezdetben mind a négy gyakorlat végrehajtása során meglepő eltérésekre fogunk bukkanni a vélt megfigyelés és a valóság között. E vonatkozásban különösen arra figyeljünk, hogy ahol pontatlan volt a megfigyelés, ott "fehér foltok" keletkeztek-e, azaz beláttuk-e, hogy nem tudjuk, vagy képzeletünk hamisan egészítette ki a képet? (Pl. egyszínű fehér ingre emlékeztünk, holott az kékkel volt csíkozva. Barna ceruza helyett sárgára emlékeztünk stb.) Kezdetben gyakrabban fordul elő a valóság képzeleti meghamisítása, amely egyben jelzi azt is, hogy erre hajlamosak vagyunk. Később általános lesz, hogy megfigyelésünk hiányosságai a képzeletbeli felidézéskor is hiányosságok maradnak: már tudjuk azt, amit nem tudunk. Végül azt tapasztaljuk, hogy spontán megfigyelésünk a részletekre kiterjedően pontossá, megbízhatóvá vált. Kifejlesztettük magunkban, hogy amikor nézünk - lássunk is. A négy gyakorlatnál ne feledkezzünk meg az alábbiakról: - Spontán megfigyelésről van szó, tehát ne csapjuk be magunkat előzetes szemrevételezéssel; - Ne halmozzuk a gyakorlatokat. Egy-egy gyakorlatot maximum kétszer végezzünk el egy napon, több órás szünet után. - Tartsuk be a gyakorlatok felépítését, egymásutániságát. Egy napon csak egyféle gyakorlatot végezzünk. - A gyakorlatokat derűsen, lazán végezzük, ne keseredjünk el a sikertelenség miatt. A lényeg itt is a próbálkozás, az erőfeszítés. - Különösképpen vigyázzunk arra, hogy a gyakorlatok ne váljanak valamiféle babonás kényszerré. Meg kell őriznünk a gyakorlatok játékos jellegét. Itt nem baj, ha egyszer-egyszer megfeledkezünk róluk. Nyolc-tíz nap után pedig feltétlenül tartsunk szünetet, a gyakorlatot váltsuk fel másfajtákkal. Egy idő után megint visszatérhetünk hozzá. A túlerőltetés, a makacs erőlködés inkább gátló hatású a siker szempontjából.

2. A SZÁNDÉKOS MEGFIGYELÉS ÉS AZ EMLÉKEZÉS FEJLESZTÉSE
a) Megfigyelt tárgyak felidézése
Reggel, amikor elmegyünk otthonról, álljunk meg néhány percre egy olyan tárgy előtt, amelyik állandóan utunk mellett van. (Pl. egy fa, egy cégtábla, egy sarokkő, egy szobor stb.) Alaposan vegyük szemügyre. Este, elalvás előtt az ágyban idézzük fel képszerűen a megfigyelt tárgyat. Lehetőleg ügyeljünk arra, hogy ne hamisítsuk meg a képet, ne pótoljuk képzeletünkben a hiányosságokat. Másnap reggel, az adott tárgy előtt megállva, idézzük vissza az esti emlékezeti képet, hasonlítsuk össze a valósággal. Újra nézzük meg alaposan, korrigáljuk az eltéréseket. Este megint próbáljuk meg a kép - most már pontosabb - felidézését.

b) Emberi arc felidézése
Pontosan figyeljük meg egy olyan ember arcát, akivel naponta találkozunk. Este elalvás előtt idézzük fel arckifejezését. Lényeges, hogy a gyakorlatot két fázisban végezzük: - Először bontsuk fel az arcról kapott összbenyomást részletekre. (Szeme színe, elhelyezkedése, szemöldökének íve, orrformája, szájának metszése, állának alakja, fülei, a haj színe, határai stb.) - Utána szemléljük az egész arcot, és próbáljuk megállapítani, hogy az összkép, az arckifejezés mit közöl velünk, milyen érzelmekről, hangulatról, lelkiállapotról ad hírt. Lassanként észre fogjuk venni az arckifejezés változásait is a pillanatnyi lelkiállapotnak megfelelően.

c) Emberi mozgás felidézése
A gyakorlatot ugyanígy végezzük, de a megfigyelés tárgya az emberi test és annak tipikus helyzetekben megnyilvánuló mozgása. Napközben megfigyeljük a testarányokat (a fej formáját, a mellkas domborúságát, esetleges pocakját, karjainak, lábainak hosszúságát, kézformáját stb.). Ezután kiválasztunk egy-egy tipikus helyzetet. (Pl. amikor orrot fúj, eszik, izgatottan magyaráz valamit, felveszi a kabátját, rágyújt stb.) Este elalvás előtt ezt a mozgásképet idézzük fel: testtartását, mozdulatainak nyugodtságát vagy kapkodását, a sima vagy szögletes mozgást, a kézremegést stb.

Popper Péter: A belső utak könyve

12

Hagyjuk magunkra hatni a megfigyelt ember mozgását. Tudatosítsuk, hogy milyen asszociációkat idéz fel bennünk, milyen hangulatról árulkodik. Megfigyelhetjük egy ember mozgásának állandó jellemzőit és azokat a finom változásokat is; amelyek pillanatnyi lelkiállapotát fejezik ki.

d) Emberi hang felidézése
Ennél a gyakorlatnál az a fontos, hogy egy beszélgetés során néhány percig nyomjuk el saját reakcióinkat, sőt ne figyeljünk a velünk közöltek tartalmára sem. (Szokásos társasági csevegésnél különösebb veszteség nélkül megtehetjük.) E néhány perc alatt csak a beszélő hangjára, a hangzásra, a hang zenei elemeire (erősségére, hanglejtésére, elcsuklására, hangsúlyaira stb.) figyeljünk. Engedjük át magunkat ennek a hatásnak, hagyjuk, hogy hasson ránk a hang intonációja. A hang esti felidézésekor számos érzelem, felismerés kel majd életre bennünk a beszélő lelkiállapotáról. E gyakorlatsor végül is hármas eredménnyel zárul majd. Egyrészt fejleszti emlékezetünket, megszokjuk, hogy hosszabb idő elteltével is pontosan fel tudjuk idézni a megfigyelteket. Másrészt a változások felismerésével egyre több megismeréshez jutunk a megfigyelt ember akaratlan "mikrojelzéseiről", amelyekben hangulata, pillanatnyi érzelmei, indulatai kifejeződnek. Végül észrevétlenül rászokunk arra, hogy már nincs szükség a külön felidézésre, a megfigyelt arckifejezés, mozgás, beszédhang egyre több spontán és azonnali információt jelent majd számunkra.

3. SAJÁT VISELKEDÉSÜNK MEGFIGYELÉSE ÉS FELIDÉZÉSE
a) Saját arckifejezésünk felidézése
Este, nyugodt körülmények között válasszuk ki az eltelt napnak egy számunkra kritikus pillanatát. Próbáljuk emlékezetünkben felidézni akkori vélt arckifejezésünket. Majd üljünk a tükör elé, és igyekezzünk akkori mimikánkat reprodukálni. Amikor úgy érezzük, sikerült, tanulmányozzuk arckifejezésünket, mintha egy másik emberé lenne: mit fejez ki? Kifejezése megfelel-e akkori lelkiállapotunknak? Akartuk-e, hogy mindez meglátszódjon rajtunk? Nemegyszer tapasztalunk majd eltéréseket. Észrevesszük arckifejezésünk manírjait, esetleg azt, hogy mást fejez ki, másféle hatást kelt a külvilág számára, mint ami szándékunkban volt. Különösen érdekes, ha két tükör segítségével profilunkat is tanulmányozzuk. Szemből jól ismerjük arcunkat. Sokszor láttuk a tükörben, lehetőségünk volt rá, hogy "megcsináljuk" arckifejezésünket. A profilunkról azonban keveset tudunk. A profil "kontrollálatlan", ezért többet elárul spontán reakcióinkról. A gyakorlat befejező részeként időnként játszhatunk azzal is, hogy tükör előtt - szemben és profilban - művileg kipróbálunk különböző lelkiállapotoknak megfelelő arckifejezéseket. Vizsgáljuk meg, hogy vajon adekvátak-e hangulatunkkal és kívánatosnak tartjuk-e, hogy mindez látszódjon rajtunk. Végül ezeket az arckifejezéseket hasonlítsuk össze azokkal, amelyeket más emberek arcán láttunk különböző helyzetekben. Megegyeznek? Eltérnek?

b) Saját hangunk felidézése
Megint válasszunk ki az eltelt napból kritikus pillanatokat, amikor mérgelődtünk, örültünk, szemrehányást tettünk, vitatkoztunk, dicsértünk stb. Este, ha egyedül vagyunk pár percre akár a fürdőszobában -, idézzük fel a helyzetet, és hangosan ismételjük meg mondatainkat, lehetőleg ugyanúgy, ahogy elhangzottak. Füleljünk, mintha egy dallamra figyelnénk. Mit fejeztünk ki? Ezt akartuk kifejezni? Így akartuk kifejezni? S ha nem, hogyan lehetne másképp, úgy, ahogy pontosan megfelelne szándékainknak. (Tükör segítségét is igénybe vehetjük.) Különösen figyeljünk az inadekvát és az őszintétlen elemekre. Amikor bántóak voltunk, holott nem állt szándékunkban, amikor túlzottan szervilisek, alázatosak voltunk, őszintétlen örömet mutattunk. A legfontosabb kérdés, amikor saját hangunkat hallgatjuk: Milyen hatást kelthetett a másik emberben? Ezt a hatást akartuk elérni?

Popper Péter: A belső utak könyve c) Saját viselkedésünk felidézése

13

Este, elalvás előtt az ágyban, behunyt szemmel képszerűen pergessük vissza az eltelt nap egy számunkra kritikus, kellemetlen helyzetét. Olyan legyen ez, mint egy pár perces film: lássuk magunkat, ahogy mozgunk, leülünk, gesztikulálunk, felugrunk, fel-alá sétálunk stb. De ugyanakkor lássuk partnerünket is, halljuk szóváltásunkat. Optimális, ha mindezt egyszerre tudjuk lepergetni képzeletünkben. Ha ez nem sikerül azonnal, dolgozhatunk "kameraszerűen": először saját viselkedésünket "állítjuk élesre", míg a partnerünk elmosódott maradhat; később inkább őt figyeljük. Egy idő után azonban megtanuljuk a jelenet minden részletében éles lepergetését. Fontos, hogy e néhány perc alatt szorítsuk háttérbe érzelmi reakcióinkat, a jelenetet a néma szemlélődés jellemezze. Bírálat, bűntudat, elégtétel érzése nélkül konstatáljuk: "Így történt. Ilyenek vagyunk. " E harmadik fejezetben közölt gyakorlatsor meglehetősen bonyolultnak tűnik. Azonban ha figyelmesen elolvassuk, különösképpen, ha megcsináljuk, kitűnik, hogy egyszerű, játékos dolgokról van szó. Mégis, hogy a túlzsúfolásnak, kapkodásnak elejét vegyük, példaképpen közöljük e gyakorlatok ütemezésének egyik lehetséges változatát.

A FIGYELEM ÉS EMLÉKEZÉSI GYAKORLATOK HATHETES CIKLUSÁNAK ÜTEMEZÉSE
Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Vasárnap Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Tárgyak megfigyelése

Tárgycsoportok megfigyelése

Szünet

Komplex jelenségek megfigyelése

Ember külső megjelenésének megfigyelése

Szünet

Emberi mozgás felidézése

Emberi hang felidézése

Szünet

Saját arckifejezésünk felidézése

Saját hangunk felidézése

Popper Péter: A belső utak könyve
Vasárnap Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek Szombat Szünet

14

Saját viselkedésünk felidézése

IV. A nap ápolása
Mai létformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik össze egyetlen napunkban, mint amit nyugodtan, odafigyelve, derűsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelő minőségben és tempóban végzett tevékenység állandó irritáló tényezője mindennapjainknak. Napközben idegesek, estére fáradtak, túlizgatottak vagyunk. Nyugtatókat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat. A maradékokkal terhelt esti kimerültség és nyugtalanság már előre vetíti hatását a következő napra. Ha valaki őszintén számot vetne azzal a kérdéssel: Mennyit örültem az elmúlt héten? - sokszor riasztó eredményhez juthatna. A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlődésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat főzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele időnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez - mindez teherré válhat. Elvész mindennapi dolgaink fénye. S egy örömtelen, fáradt ember örömtelenséget áraszt környezetére, családtagjaira, munkatársaira, barátaira, s ők - hasonló problémákkal küszködve - ugyancsak idegességgel; kelletlenséggel válaszolnak. Környezetünk atmoszférája kellemetlen lesz, egymásban indukáljuk a rosszkedvet. A gyerekek különösképpen érzékenyen veszik át a felnőttek hangulatát, nyűgössé, elégedetlenekké válhatnak. A gyerek - aki még elsősorban érzelmileg reagál a világ dolgaira pontosan megérzi valódi lelkiállapotunkat, és arra válaszol akkor is, ha külsőleg nagyon fegyelmezzük magunkat, nyugodt modort, sőt mosolyt erőltetünk magunkra. Hangulatok terén a gyerekek becsaphatatlanok. Azt azonban már ritkán vesszük észre, hogy gyerekünk elviselhetetlen magatartását amiért végül szidjuk és büntetjük - gyakran magunk provokáljuk, mi idézzük elő saját belső zaklatottságunkkal. Egész életünk egymás mellé sorakozó napok láncolatából áll. Ha rosszak a mindennapok - végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka hogy nem szabad maradékokat hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni. Egyszerűen megfogalmazva: Ha egy gyerek jól élte végig mindazt, amit az óvodáskor jelent, amikor iskolás lesz, nem akar újra óvodás lenni. Tartalmas, maradéktalan élet-élés esetén, ha egyetemista, nem akar gimnazista lenni, negyvenes éveiben nem áhítja vissza a húszas éveket, hatvanéves korában nem ábrándozik arról: "Ha megint negyvenéves lehetnék"; s egy jól végigélt élet végén talán nem túlzás annak a lehetőségnek a feltételezése sem, hogy az ember, amikor már nagyon öreg, nem akar fiatal lenni, s amikor meghal, talán már nem akar olyan nagyon élni sem. A korábbi életszakaszokba, élethelyzetekbe való visszavágyás annak a jele, hogy rosszul éltünk, maradékokat hagytunk, nem éltük át mindazt, amire igényünk, lehetőségünk lett volna. Későn és legtöbbször már reménytelenül, deprimáltan szeretnénk pótolni a mulasztottakat. Életvezetésünk legnagyobb csapdája, ön- becsapása az "átmeneti korszakok és helyzetek" kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. "Most átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesőben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb. " "Majd ezután kezdődik az igazi életem!" S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.

Popper Péter: A belső utak könyve

15

Életritmusunk felgyorsulása, napi életünk zsúfoltsága, élményekkel, hírekkel, eseményekkel való túlingerlése a modern technikai civilizáció által létrehozott életforma következménye. Ez az életforma rengeteg értéket hozott létre és objektív gazdasági-kulturális fejlődés következménye. Semmi értelme sincs annak, hogy a társadalmi fejlődés objektív irányát rossznak, ártalmasnak, elutasítandónak kiáltsuk ki. Ebből a szubjektivista attitűdből fakad az elmagányosodás, az "elidegenedés". Az emberi fejlődés ma itt tart, ezek a jellegzetességei. Mi, akik az emberiség tagjai vagyunk, nem léphetünk félre az emberi társadalom fejlődésének útjáról. Ellenkezőleg: át kell élnünk és jól kell megélnünk mindazt, amit a viharos ütemű gazdasági-tudományos-technikai fejlődés életformában létrehozott. A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség első feltétele. Emellett látnunk kell mindazokat a negatívumokat és veszélyeket, amelyek e fejlődés velejárói. Oda kell figyelnünk arra, hogy az események és információk feldolgozhatatlan mennyiségű áradása ellen sokszor felületességgel, érzelemtelenséggel védekezünk. Gyakran csak tudomásul vesszük a dolgokat, de nem gondolkozunk el rajtuk. Tragédiákról hallunk, de átsiklunk felettük, óvakodunk attól, hogy szabadjára engedjük, átéljük adekvát érzelmi reakcióinkat. Nem tartunk értékrendet, fontossági sorrendet tennivalóink között, hanem mert mindent egyenlő súlyúnak érzünk, elsodor minket a rengeteg teendő "futószalagja". Nemigen találjuk meg zsúfolt napjaink lazítási lehetőségeit. Talán komikusan hangzik, de pl. a sorbanállás, a várakozás idejét nem feltétlenül csak bosszúságként lehet megélni. A várakozás lehet egy ajándékba kapott nyugodt időszak is, ami alatt sok mindent végiggondolhatunk, kifújhatjuk magunkat - ha igényünk van rá és képesek vagyunk ezt a félórát ebből az aspektusból megélni. Lassan kiviláglik tehát a lényeg: Nem a világot kell vádolnunk - "a kutya ugat, a karaván halad" hiábavalóságával -, inkább önmagunkon kell változtatnunk. Pszichés teherbíróképességünk megnövelésével, kiaknázatlan tartalékaink mozgósításával, a fontos és a kevésbé fontos dolgok közötti szelekció vállalásával visszaszerezhetjük a mindennapok nyugalmát, örömeit. Ezzel a célkitűzéssel talán mindenki egyetért. Azonban a valódi probléma másutt lappang. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait? Mielőtt a nap ápolásához hozzákezdenénk, először őszintén számot kell vetnünk túlzott cselekvésés ingerigényünkkel. Észre kell vennünk mindazt a zűrzavart, amit mi teremtünk meg önmagunk számára. Fel kell tennünk a kérdést, hogy igényeljük-e néha a csendet, az egyedül maradást? Vagy olyan rossz társaság vagyunk önmagunk számára? Csak ha mindezt tisztáztuk, akkor érdemes hozzáfogni a nap ápolásának gyakorlataihoz.

1. REGGEL. A NAP KEZDETÉNEK ÁPOLÁSA
A nap egészének a kiegyensúlyozottsága szempontjából a legnagyobb ártalmat a reggelek időzavara, izgatott kapkodása jelenti. Az otthonról idegesen, feldúltan elrohanó felnőtt és gyerek egész napjára rányomja bélyegét a nap kezdetének alaphangulata. A nap elindításához először is időt kell biztosítani, még a fél órával korábbi felkelés árán is. Bőségesen megtérül ez a "befektetés". Biztosítja azt, hogy legyen idő a reggeli tennivalók nyugodt elvégzésére - beleértve az ülve elfogyasztott reggeli, egy rövid beszélgetés néhány percét is. Nagy eredmény, ha senki sem kezdi felborzolt idegekkel a napot. Gyakorlat: Minden reggel biztosítunk a magunk számára tíz nyugodt zavartalan percet. (Ha lakáskörülményeink nem teszik másképp lehetővé, akár a fürdőszobában.) Leülünk, és sorrendben végiggondoljuk az előttünk álló nap tennivalóit. Ez az időrendbeli végiggondolás felkészít a nap feladataira, és elejét veszi a kapkodásnak. A nap végiggondolása a következők mérlegelésével történjen: - Előreláthatóan így fog eltelni a napom. Belefér-e mindaz, amit elterveztem? Ha nem, mi az, ami legkevésbé lényeges, amit ma elhagyhatok? - Milyen kellemetlen, kínos helyzetek várnak rám? Feltétlenül szükségesek, vagy elkerülhetők? Ha nem, hogyan fogok viselkedni? Igazam van-e? Előreláthatóan hogyan viselkednek velem szemben? Én hogy fogok reagálni? Ez az egyedüli lehetséges magatartás? - Milyen örömeim lesznek? S ha nem találunk várható örömöket, nézzünk magunkba: mit csinálnánk szívesen? Beilleszthetnénk-e ezt a napba?

Popper Péter: A belső utak könyve

16

- Végül az előttünk álló nap végiggondolását zárjuk le valamilyen számunkra kellemes élménnyel. Mondjunk el magunkban néhány verssort, amelyet szeretünk, idézzük fel egy szép emlékünket, gyerekünk egy kedves megnyilvánulását, partnerünk örömet hozó megjegyzését vagy simogatását, egy filmet, ami tetszett, egy szép tájat, zenét stb. Ezzel a jó élménnyel menjünk el hazulról. A gyakorlat végrehajtásának fontos eleme az a beállítottság, amely nem tartja a nap várható eseményeit változtathatatlanoknak, mint a természeti jelenségeket, hanem belátja, hogy mennyi minden múlik saját akaratán, elhatározásán. A gyakorlat során lassan rászokunk az értékrend kialakítására. Megtanulunk különbséget tenni lényeges és kevésbé fontos tennivalóink között, és ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy elhagyhassuk az utóbbiakat, saját jó közérzetünk érdekében. Téved, aki ezt önzésnek gondola. Minden család számára mindenképpen jobb egy derűs anya vagy apa - még ha kicsit poros is a lakás vagy rendetlenség van -, mint egy, "csillogó ékszerdobozban" kedvetlenül, kimerülten sürgő-forgó "önmagát feláldozó" ember.

2. NAPKÖZBEN. EGY FÉLÓRA, AMI CSAK AZ ENYÉM
Ez az a minimum, ami mindenkinek jár. Általában a munkaidő befejezése után, mielőtt egyéb teendőinkhez látnánk, ajándékozzuk meg magunkat ezzel a kikapcsolódást, lazítást jelentő félórával. Ezt töltsük el igényeink szerint: sétáljunk, nézegessünk kirakatokat, üljünk le egy kávé mellé és figyeljük a járókelőket, böngésszünk egy antikváriumban, olvassuk el a sportlapot a parkban stb. A lényeg, hogy legyen egy kedvünk szerint való, szabad, saját félóránk. Figyelmeztetés: Aki azt állítja, hogy ez már nem fér bele a napjába, az becsapja magát. Ha becsületesen végiggondolja, feltétlenül rájön, hogy ennél sokkal több időt töltött el feleslegesen, fecsegéssel, pletykálkodással stb.

3. ESTI VISSZAPILLANTÁS. A NAP BEFEJEZÉSÉNEK ÁPOLÁSA
Ez a legfontosabb gyakorlat! Egyben a legnehezebb is végigcsinálni. De ha rászoktunk, elsőrendű igényünkké válik, és szinte önmagában biztosítja pszichés egyensúlyunkat. Az esti visszapillantás az önmegismerés, az önkontroll és a helyzetek mély megértésének alapgyakorlata. Este, elalvás előtt az ágyban képszerűen végiggondoljuk egész eltelt napunkat, a reggeli felkeléstől a jelen pillanatig. A visszapillantás feltétlenül képszerű legyen, úgy pergessük le a napot, mint egy filmet. Az a lényeg, hogy szemlélőivé váljunk a nap eseményeinek és benne önmagunknak. Lássuk magunkat, ahogy megyünk az utcán, dolgozunk, vitatkozunk valakivel stb. Fontos az időbeli sorrend betartása. A gyakorlat alapattitűdje az én-től való távolítás: úgy szemléljük magunkat a dolgok és az emberek között, mint egy idegent. Meg kell engedni, hogy ennek az embernek - aki én vagyok - a viselkedése szabadon hasson rám. És ugyanígy azoké is, akik a nap folyamán kapcsolatba kerültek velem. Döbbenetes mennyiségű rejtett információhoz, megismeréshez juthatunk ezen a módon, amikor néhány percre eltávolodunk önmagunktól, kívülről szemléljük a velünk történt dolgokat. A gyakorlat olyan tapasztalattöbbletet eredményez, amely rövid idő alatt jelentősen növeli önismeretünket, embermegismerésünket, a helyzetek reális értékelését, viselkedésünk kontrolláltságát, a változtatás lehetőségeit. Az esti visszapillantást végző két nehézséggel fogja magát szembetalálni: - Elkalandoznak a gondolatai, felbomlik a nap időrendje, átadja magát indulatainak érzelmeinek, asszociációinak és emlékeinek. Mire fölocsúdik, már messze kanyarodott a felidézett nap eseményeitől. - "Belealszik" az esti visszapillantásba. A napnak még a negyedéig sem jut el - s már arra ébred, hogy reggel van. A belealvás ellen hat, ha elkerüljük a túlzott részletességet. A visszapillantás valóban "filmszerű" legyen, tehát jó ritmusban, a lényeges eseményekre koncentrált "vágásokban" történjen. Egyegy fontosabb helyzetnél, jelenetnél azután kicsit elidőzhetünk, részletesebben végignézhetjük, ha igényünk van rá. Ha már elkalandozás és belealvás nélkül jól tudjuk elvégezni az esti visszapillantást, szellemi erőink fejlesztése érdekében áttérhetünk a nehezített formára: fordított sorrendben pergetjük végig a napot, ugyanilyen filmszerűen, a lefekvés pillanatától a reggeli felébredésig. Az eltelt napnak fordított sorrendben való végignézése - hasonlóan Karinthy visszafelé pergő élet-filmjéhez - rendkívüli módon fejleszti koncentrálási képességünket. Ismételjük: Az esti visszapillantás önmagában is megálló gyakorlat, pszichés önkarbantartásunk egyik legfontosabb módszere, amely egyesíti magában számos kisebb gyakorlat kedvező hatását.

Popper Péter: A belső utak könyve

17

Ezzel zárjuk a mindennapok ápolásáról szóló fejezetet. Mondanivalónk lényege, hogy ne vádaskodjunk az objektív körülmények ellen, hanem vállaljuk el, hogy saját életformánkért mi vagyunk a felelősek. Életritmusunk magával hozza, hogy sokszor kell rohannunk. Csakhogy nagy különbség, hogy nyugodtan rohanunk-e vagy izgatottan? És ez elsősorban rajtunk múlik.

V. Az érzelmi egyensúly megteremtésének előgyakorlatai
Lelki egyensúlyunk szempontjából a már nehezen elviselhető intenzitású pillanatnyi, vagy hosszabb ideig tartó érzelmi feszültségek jelentik a legnagyobb veszélyt. Ismételjük: az emberi élet teljességéhez hozzátartoznak a mélyen átélt érzelmek és indulatok. Elborzasztó látvány egy állandóan higgadt, szenvtelen ember, aki soha nem adja jelét örömének, bánatának, szeretetének, féltésének, haragjának, megelégedettségének. Az állandó szenvtelenség - amely nemegyszer a beszédstílus monotóniájában, a modulálatlan, színtelen hangban is megnyilvánul - vagy az érzelmi sivárság jele, vagy pedig arról tanúskodik, hogy valaki fél a saját érzelmeitől, igyekszik azokat elfojtani, önmaga és mások előtt elleplezni. Amikor az érzelmi feszültségek csökkentésének lehetőségeivel foglalkozunk, nem érzelmi életünk elsivárosítása, hanem éppen gazdagítása a célunk. Az érzelmi élet elszegényedését ugyanis az is előidézheti, ha egyetlen érzelem, indulat vagy szenvedély eluralkodik rajtunk, hosszabb vagy rövidebb ideig kizárólagossá válik, elfedi lelki életünk egész horizontját, s elnyom minden más érzelmi, hangulati reakciót. A túlfokozott érzelmek által előidézett egyoldalú feszültségek oldásáról lesz szó a következőkben. Egészséges embernél viszonylag ritkán fordul elő, hogy egyetlen érzelem, hangulat, szenvedély tartósan uralja az egész pszichikumot. A kórosan felfokozott féltékenység, a fóbiás félelmek stb. a pszichopatológia birodalmába tartoznak, és feltétlenül pszichoterápiás, esetleg gyógyszeres kezelést igényelnek. Ilyen esetekben önmagunkkal és, környezetünkkel szemben is kötelességünk a pszichiátria, a klinikai pszichológia segítségét kérni. Ennél jóval gyakrabban fordul elő azonban, hogy egy-egy esemény, átélt helyzet nagy intenzitású érzelmeket, indulatokat, hangulati életünk szélsőséges megingását váltja ki belőlünk. Ezek az érzelmileg túlfokozott állapotok általában rövid ideig tartanak, és néhány perc, óra vagy nap alatt lezajlanak. Ha azonban hajlamosak vagyunk pillanatnyi szélsőséges érzelmi reagálásra - akkor napi életünkben túlságosan gyakran következnek be ilyen pillanatok, amikor gondolkodásunk beszűkül, önkontrollunk csökken. Olyan cselekedetekre, kijelentésekre ragadtatjuk magunkat, amelyeket később megbánunk - s most már a lelkiismeret-furdalás kezd gyötörni. A végeredmény állandóan hullámzó túlizgatottság, önmagunk és környezetünk számára nehezen elviselhető feszültség lesz. Karakterünkön, a személyiségünkre jellemző reagálási módokon igen nehéz változtatni. Ez csak hosszan tartó introspektív erőfeszítés eredménye lehet, akár feltáró pszichoterápia, akár koncentrációs és meditatív gyakorlatok segítségével végigjárt önismereti és önnevelési út során. E fejezet ún. előgyakorlatai nem ezt a célt tűzik maguk elé. Arra irányulnak, hogy megismerjük pillanatnyi túlérzékeny és felfokozott érzelmi reagálásunk okait, a feszültségek kialakulásának folyamatát, és végül hogy mindezt már ne csak utólag konstatáljuk, hanem "csípjük fülön magunkat" az inadekvát érzelmi reakciók keletkezésének pillanatában, és tudatosan akadályozzuk meg azok túlburjánzását. Epiktetosnak valószínűleg igaza van abban, hogy nem maguk a dolgok, események váltanak ki bennünk elviselhetetlen feszültségű érzelmeket és indulatokat, hanem a róluk alkotott képzeteink. Ha szemügyre vesszük elemi érzéseinket, általában azt tapasztaljuk, hogy azok addig élnek, amíg a kiváltó okuk fennáll. Egy fogfájás nem foglalkoztat minket tovább, ha a fájdalom elmúlt. Szomjúságunkkal sem törődünk visszamenőlegesen, ha már csillapítottuk. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a társadalmi életünk, személyes kapcsolataink során megélt sérelmek, szégyenhelyzetek, kudarcok - sokszor igen tartós és intenzív utóhatást váltanak ki bennünk, amely még akkor is gyötör minket, amikor a kiváltó esemény, sőt annak esetleges következményei rég jelentéktelenné váltak. Feltételezhető, hogy az ilyen eseményekhez kapcsolódó előítéleteink képzeteink, asszociációink, fantáziáink tartósítják az érzelmi hatást. Érzelmeink erejét, hevességét nagymértékben fokozzák vagy csökkenthetik hozzájuk fűződő, róluk alkotott szubjektív értékítéleteink. Az emocionális és az intellektuális funkciók tehát igen szoros kölcsönhatásban működnek. Látnunk kell azt, hogy érzelmeink nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Érzelmeinket csak konstatálhatjuk, esetleg elnyomhatjuk. De nem határozhatjuk el, hogy szeretni fogjuk azt, akit utálunk, vagy közömbösek leszünk az iránt, akiért rajongunk. Nem elhatározás kérdése, hogy kit érzünk szimpatikusnak vagy

Popper Péter: A belső utak könyve

18

ellenszenvesnek. Sőt legtöbbször még az érzelmek keletkezésének a folyamata sem tudatos. Egyszer csak észrevesszük, hogy jelen vannak, legfeljebb utólag próbálunk rájuk valamilyen magyarázatot találni. Intellektuális funkcióink terén viszont már jóval nagyobb tere van a tudatos, akaratlagos működtetésnek, szabályozásnak. Ezért kézenfekvő, hogy elsősorban értelmi szintről kísérelhetjük meg túlságosan labilis, impulzív reakcióink szabályozását. Ahhoz, hogy e gyakorlatok hatásmechanizmusát megérthessük, végig kell gondolnunk azt, hogy a pszichés folyamatok tulajdonképpen energetikai jelenségek. A pszichikum energia; pontosabban: viszonylag állandó vagy időleges "pályákon" áramló energetikai folyamatok struktúrája. Ezeknek az energetikai folyamatoknak a forrása, létrehozója egész szervezetünk, különösképpen pedig a központi idegrendszer működése. A pszichés tartalmak pedig azokból az információkból származnak, amelyeket a külvilágból és belső világunkból felfogunk. Feltéve, de meg nem engedve az ember-gép összehasonlítást, egy pillanatra szemléljük úgy központi idegrendszerünket s agyunkat, mint fantasztikus teljesítményekre képes komputert. A komputer hibás működésének két oka lehet. Hibás a szerkezet. Esetünkben ez megfelelne a szervi, organikus betegségeknek. Ám lehet a szerkezet tökéletes, az eredmény mégsem lesz kielégítő ha hibás a program, amelyet a komputerbe betápláltak. Pszichológiai értelemben ennek felelnek meg a funkcionális zavarok, mindaz a hibás tartalom, információ, amelyet neveltetésünk, fejlődésünk során felvettünk magunkba. Gyakorlataink tehát a "programot" tökéletesítik. A pszichés folyamatok energetikai jelenségekként való felfogása szó szerint értendő. Idézzünk fel általános iskolai tanulmányainkból néhány energetikai alaptörvényt, és meglátjuk, hogy tökéletesen ráillenek lelki folyamatainkra. Épp ezáltal kapjuk kezünkbe a befolyásolás, a változtatás lehetőségét. A dinamika törvénye. Minden energetikai jelenség ténylegesen vagy potenciálisan folyamat jellegű. Ezért nincsenek statikus lelki jelenségek sem. Minden pszichés folyamat - gondolat, érzelem, cselekvés valahonnan valahová tart. A folyamat lehet rendkívül gyors vagy annyira lassú, hogy csak évek múltával vesszük észre a változást. A lényegen ez mit sem változtat. Későbbi gyakorlataink között találkozunk majd olyannal, amely arra a törvényre épít, hogy érzelmeink, életvezetésünk, megismerésünk folyamatára milyen tendenciák jellemzők? Mitől távolodunk és mihez közeledünk? A transzformáció törvénye. Minden energia átalakítható másfajta energiává. Ilyen átalakulások tapasztalhatók lelki életünkben is. Izgatottságunk gátolja értelmi teljesítményünket, intellektuális kudarcunk zaklatottá tesz. Emocionális és intellektuális energiák egymásba transzformálódnak. De transzformációs folyamatok mehetnek végbe egy pszichés jelenségkörön belül is; félelmünk agresszívvé tehet, agresszióink szorongásokat okozhatnak. Szerelmi csalódásunk gyűlöletbe csaphat át. Tehát különböző fajtájú érzelmeink is transzformálódhatnak. De transzformációs jelenségek mennek végbe testi és lelki működéseink között is: túlműködik a pajzsmirigyünk - ingerlékenyekké válunk. Ez testi kiindulású folyamat lelki következményekkel. De: szorongunk - gyorsul a szívverésünk, verejtékezünk, fokozódik a kiválasztás stb. Ez lelki folyamat testi következményekkel. Ezen alapul a modern orvostudomány és pszichológia szomatopszichikus-pszichoszomatikus emberszemlélete. Ez a korszerű embermodell megszünteti az ember dualisztikus szemléletét. Nincsenek csak testi vagy csak lelki működések. Mindig az egész ember működik, függetlenül attól, hogy mennyit veszünk észre tudatosan e működésekből és következményeikből. Minden egyéb művi egyszerűsítés a kutatás vagy az oktatás érdekében: körülbelül úgy, mint mikor a matematikus egy túlságosan bonyolult egyenletet egyszerűbb egyenletekre bont. A transzponálhatóság törvénye. Az energetikai folyamatok áramlási iránya megváltoztatható, áthelyezhető egyik tárgyról a másikra (Pl. ahogy a hősugárzó elfordításával megváltoztathatjuk a meleg áramlásának irányát.) Ugyanígy változhat szeretetünk, gyűlöletünk tárgya is. Érdeklődésünk, figyelmünk is tárgyat válthat. A főnöke igazságtalan szidását némán eltűrő emberből esetleg otthon robban ki az indulat, és valamilyen ürügyön összevész a feleségével. Az indulat a főnöknek szól - a házastárs szenvedi el. Ha a munkahelyi incidens nem következik be, az otthoni konfliktus is elmaradt volna. A legkisebb ellenállás törvénye. Minden energetikai folyamat - hacsak művi szabályozás nem történik - spontán a legkisebb ellenállás irányába hat. Pszichés reakcióink is spontán a legkisebb ellenállás irányába fordulnak. Ezért szenvedik el pl. a legtöbb agresszivitást a gyerekek, a beosztottak, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, velük szemben a legkisebb a rizikó, ők jelentik a legkisebb ellenállás irányát. Az energia megosztásának törvénye. Minden energetikai feszültség kisülhet egy impulzusban is, de meg is osztható. A gőz feszítő ereje szétrobbanthatja a kazánt, de szelepek segítségével megoszthatjuk,

Popper Péter: A belső utak könyve

19

fokozatosan levezethetjük, hasznosíthatjuk ugyanazt az energetikai feszültséget. Az atomrobbanás pusztít, de ugyanazt a folyamatot a reaktor lefékezi, produktív célok szolgálatába állíthatja. Ugyanígy vagyunk pszichés feszültségeinkkel is. Lelki zavart okozhatnak, tönkretehetik környezetünk és önmagunk életét, de konstruktív célok, alkotás érdekében is "gazdálkodhatunk" velük. Feszültségeink, indulataink széthasítása sokszor spontán módon is végbemegy - életformánk védelme érdekében. Ha megvizsgáljuk egy veszekedő házaspár egy délutánját, felfigyelhetünk arra, hogy nyolc-tíz kis konfliktus robban ki közöttük: "Hol van az újság?" "Miért nem hozott liptói túrót?" "Miért nem törölte le rendesen a lábát?" "Minek hívott vendégeket?" "Miért akar vasárnap megint meccsre menni?" stb. Nyilvánvaló, hogy itt nem a liptói túró a baj. Feltehetően sokkal nagyobb elintézetlenségek, elégedetlenségek feszülnek a két ember között. Ha ez az indulat egy tömegben robbanna ki - egymásnak esnének, vagy el kellene válniuk. Ehelyett sok kis apró összetűzésben élik ki indulataikat. Nagyon sokszor ez a folyamat áll a kicsinyesen kötekedő, "szurkapiszka" magatartás mögött. E néhány példával csak illusztráltuk a pszichés folyamatok tényleges energetikai jellegét, amelyre gyakorlataink épülnek.

1. RENDTEREMTÉS A KÜLÖNBÖZŐ FONTOSSÁGÚ ÉRZELMI REAKCIÓK KÖZÖTT
A szubjektív érzelmi értékrend megismerésének és befolyásolásának ez a nagy gyakorlata legalább három, de inkább hat hónapig tartson. - Veszünk egy füzetet és minden este rövid emlékeztető mondatokban vagy szavakban feljegyezzük azokat az eseményeket, amelyek a nap folyamán felizgattak minket, erős érzelmeket, indulatokat váltottak ki belőlünk. - A hét végén átolvassuk feljegyzéseinket, és figyeljük: melyek azok, amelyekre még mindig reagálunk, bántanak vagy örömet okoznak. Ezeket érintetlenül hagyjuk. Azokat, amelyek már közömbössé váltak kihúzzuk. - Egy hónap elteltével nemcsak előző heti feljegyzéseinket nézzük át, hanem végigolvassuk az elmúlt négy hét érzelmileg fontos eseményeit. Csak azokat hagyjuk érintetlenül, amelyek még mindig izgatnak. A többit megint kihúzzuk. - A ciklus végén végigmegyünk a feljegyzések egészén. Ami még félév elmúltával is jelentősebb érzelmi reakciókat vált ki belőlünk - az és csak az a számunkra igazán fontos történés. A többi csak epizód volt. A gyakorlat végrehajtásához igen nagy következetesség kell. De megéri a fáradságot: Megdöbbentő lesz, hogy milyen kevés a valóban fontos események száma, amelyek megérdemlik, hogy érzelmileg foglalkoztassanak. Látni fogjuk, hogy mennyit izgattuk magunkat fölöslegesen. A gyakorlat eredményeképpen megtanuljuk az érzelmileg lényeges és lényegtelen dolgok megkülönböztetését, később már nem csak utólag, hanem keletkezésük pillanatában is. Induló izgatottságunkat egyre gyakrabban fékezi majd le a mosoly: felismerjük, hogy ez az izgalom rövid idő alatt magától is elenyészik; a hét végére a "kihúzás" sorsára jutna. Ezenkívül ez a gyakorlat hozzátesz valamit önismeretünkhöz is: képet kapunk arról, hogy milyen típusú hatásokra vagyunk túlságosan érzékenyek, milyen helyzetekből származnak fölösleges izgalmaink, és mi az, ami valóban mélyen érinti érzelmi világunkat.

2. A SZEREPCSERÉK GYAKORLATA
A gyakorlathoz arra az alapbeállítottságra van szükségünk, amely nem tekinti érzelmi reakcióinkat megváltoztathatatlan természeti jelenségeknek, hanem feltételezi, hogy érzelmeinknek oka, fejlődéstörténete, számos átalakulása van. Ezek megismerhetők és esetleg megváltoztathatók. A gyakorlat tárgya lehet: - Egy bántó konfliktus, jelenet, indulatkitörés; - Problematikus vagy fájó tartósabb érzelem, harag, ellenszenv, egy kapcsolat megromlása stb.; - Valamilyen számunkra nehezen elviselhető, ellenszenves tulajdonságunk.

Popper Péter: A belső utak könyve a) A gyakorlat első fázisa

20

Több alkalommal rászánunk egy-egy fél órát a számunkra problematikus, bántó érzelem (harag, ellenszenv, indulatkitörés, egy fontos kapcsolat romlása stb.) történetének kinyomozására. Gondolatban végigéljük a jelenet, vagy az egész kapcsolat történetét a kezdet pillanatától a jelenig. Pontosan megfogalmazzuk induló érzelmeinket és keressük azokat a kritikus pontokat, helyzeteket, amelyek változásokat idéztek elő. Ennek során elkerülhetetlenül felbukkannak elfelejtett epizódok. Ezek közül azok a lényegesek, amelyek ma is fájnak, bántanak. Ugyanilyen "nyomozást" végezhetünk számunkra ellenszenves tulajdonságaink eredetének feltárására is. Megkereshetjük azokat a régi, esetleg gyerekkori helyzeteket, amikor pl. először voltunk gyávák, először kezdtünk szorultságunkban hazudni, félelmünkben erőszakosak lenni. Nyomára bukkanhatunk annak, hogy viselkedésünkben sok a paradox elem, pl. túlságosan félünk az emberektől, kiszolgáltatottnak, védtelennek érezzük magunkat, ezért váltunk rideggé, kötekedővé.

b) A gyakorlat második fázisa
Most partnerünk szempontjából gondoljuk végig még egyszer a történteket. Beleéljük magunkat abba, hogy "én vagyok ő". Saját viselkedésünket most ő valósítja meg képzeletünkben, ő mondja mondatainkat. Figyeljük, hogy mindez milyen reakciókat kelt most mibennünk életre. Az eredmény nem lesz feltétlenül kellemes a számunkra, de mindenesetre sok mindent érthetővé tesz magunk és partnerünk viselkedéséből. Utak nyílhatnak a változásra. A gyakorlat második fázisának a lényege tehát a konfliktussal teli, fájdalmas helyzetekben átélt képzeletbeli szerepcsere.

c) A gyakorlat harmadik fázisa
Ekkor képzeletünkben másképp éljük újra a megtörténteket. A szerepcserék folyamán másképp viselkedünk mind magunk, mind partnereink - anyánk, apánk, gyerekünk, barátunk, szerelmünk nevében, mint ahogy eredetileg történt. Mi lett volna így a helyzetből? Hogy alakult volna a kapcsolat? A "másképp viselkedés" lényege az ellentétesség: ha gorombák voltunk, legyünk képzeletben szelídek, ha meghunyászkodtunk, keressünk erőteljesebb megnyilvánulási lehetőségeket. E gyakorlatnak az a legfontosabb hatása, hogy felbontja kialakult, mereven rögzült és sztereotipen ismételt szerepeinket, viselkedésformáinkat. Megfigyelhetjük, hogy azonos helyzetekben - függetlenül a nemegyszer tapasztalt keserves következményektől - újra meg újra mechanikusan azonos módon viselkedünk, állandó partnereinkkel már szinte "végszavaink" vannak. Házastársunkkal zsörtölődünk, beosztottunkkal gúnyolódunk, főnökünknek hízelgünk, gyermekünknek prédikálunk stb. Ki kellene bírnunk, hogy most pl. a gyermekünkkel azonosulva, az ő fülével hallgassuk saját prédikációnkat; beosztottunk szemével éljük át főnöki fölényeskedésünket stb. A mechanikus viselkedési sémák megismerése akadályozni fogja egy idő után azok spontán ismételgetését. Viselkedésünk megint "élővé" válik, több lesz bennünk a másik ember iránti megértés, kevesebb az egocentrikus igazságtalanság. Szembe kell néznünk azzal, hogy ilyen jellegű gyakorlatok végzése önmagunk vállalásának nagy erőpróbája. Támadja hiúságunkat, én-védő mechanizmusainkat. Az előző fejezetekben leírt gyakorlatok különösen az öt alapgyakorlat - készítik elő az utat, hogy a külvilág elfogulatlan megítélésétől egyre közeledjünk önmagunk objektív látása felé. Az alapgyakorlatok növelik meg teherbírásunkat, fejlesztik ki belső erőinket addig a szintig, hogy ezt vállalni tudjuk. Efelé közeledve észrevesszük magunkon, hogy fokozatosan feladjuk menekülő, védekező reakcióinkat. Szorult, feszült helyzeteinkben kevesebbet hazudunk, ritkábban hergeljük magunkat dührohamba, nem nyúlunk olyan gyakran egy pohár italhoz, hogy oldódást keressünk. Nem merevítjük be magunkat egy "megközelíthetetlen" alapállásba.

3. A SZEMBEFORDULÁS GYAKORLATA
Ez a gyakorlat már jelentős én-erőket követel. Megfigyelhetünk életünkben olyan helyzeteket, konfliktusokat, amelyek elől állandóan menekülünk. Ez lehet érzelmi vagy szexuális megoldatlanság; valamilyen emberrel - munkatárssal, főnökkel - való szembekerülés félelme, miközben állandóan befelé nyeljük bosszúságunkat. De félhetünk bizonyos családi, társasági együttlétektől, riválisunktól, vagy

Popper Péter: A belső utak könyve

21

egyszerűen egy pszichés tünetünktől, pl. gátlásosságunktól. Ilyen módon állandósulhat az a helyzet, hogy elöl futunk mi, utánunk az a szituáció, amelytől félünk. A szembefordulás gyakorlata ezt az áldatlan helyzetet szünteti meg.

a) A gondolati úton való szembefordulás
Freud nem véletlenül nevezte a gondolkodást "kis energiamennyiségekkel való próbacselekvésnek". Elképzeljük a számunkra ijesztő helyzetet és megszokott menekülő reakcióinkat. Most gondolatban megváltoztatjuk a viselkedésünket: szembefordulunk a helyzettel. Ezt egész pontos részletekig ki kell dolgoznunk, gondolatban végig kell élnünk. Szó szerint meg kell fogalmaznunk mondatainkat, képszerűen látnunk kell magatartásunkat, hallanunk, mit válaszolnak nekünk, és ekkor mi hogyan reagálunk. A lényeg, hogy viselkedésünk defenzivitását offenzivitásba fordítsuk. Vállaljuk el a rizikót, amit az ijesztő helyzet megélése jelent. A gyakorlatnak azonban előfeltétele, hogy objektíve igazunk legyen. Ezt az előző gyakorlatok során tisztáznunk kell. Végül gondolati úton eljutunk egy számunkra belsőleg megnyugtató viselkedéshez, megoldáshoz. Ez az esetek legnagyobb részében döntést, illetve választást jelent. Leggyakrabban a döntés felelősségétől irtózunk, félünk választásunk következményeitől, szeretnénk előre bebiztosítani magunkat a várható esetleges negatívumok ellen. Ezért azután nemegyszer éveken át fenntartunk számunkra elviselhetetlen helyzeteket. A gondolati úton való szembefordulást többször meg kell ismételnünk, gyakorolnunk kell. Az ismétlődő gyakorlatokat addig folytatjuk, ameddig megszokjuk a szembefordulás gondolatát, csökken a szorongásunk, a szembefordulás kezd igényünkké válni.

b) Szembefordulás a valóságban
A gondolati úton való szembefordulás gyakorlása az esetek egy részében spontán módon átvezet a gyakorlati megvalósításhoz. Ismétlődően előálló megoldatlan helyzeteink egyikében egyszerre kimondjuk mindazt, amit gondolatban kidolgoztunk magunknak. A szembefordulás megtörtént a valóságban - túl vagyunk rajta. Más esetekben viszont a valóságos szembeforduláshoz külön erőfeszítés kell. Ennek előkészítése érdekében többször mélyedjünk el az alábbi gondolatokban: Első gondolat: Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának. Második gondolat: A dolgoknak legtöbbször nem annyira végzetesek a következményei, mint ahogy fantáziánk felnagyítja azokat. Az emberek respektálják a bátorságot. Csak gyávaságunk bátorítja fel őket arra, hogy visszaéljenek helyzetünkkel. Megváltozott viselkedésünk megváltoztatja az ő magatartásukat is. Lehet, hogy így jobban megbecsülve fogadnak el minket. Harmadik gondolat: Az életben vannak olyan helyzetek, amelyeket csak bizonyos keménységgel, néha kíméletlenséggel lehet elintézni. Sokszor attól való féltünkben, hogy kicsit kemények leszünk, fájdalmat okozunk, elodázzuk a döntést, és ezzel olyan súlyosabb helyzetet növelünk fel, amelyet már csak valóban kegyetlenül lehet megoldani. Elhalasztjuk a kisebb feszültségek vállalását, addig, amíg elkerülhetetlen lesz egy sokkal nagyobb feszültség kényszerű átélése. Negyedik gondolat: Önmagunk féltése, túlságos kímélése már hányszor döntött nagyobb bajba minket! A cselekvésünket gátló aggályok sokszor csak ürügyek indokolatlan gyávaságunk, önféltésünk leplezésére. Talán sokszor nem is vagyunk annyira jók és kíméletesek, csak önzők. Ötödik gondolat: Jövőnk, körülményeink alakulása nem teljesen kiszámítható, annyi bonyolult összetevő határozza meg. Ha nem vállaljuk a döntést - kiengedjük kezünkből az eseményeket, amelyeknek csak passzív elszenvedői leszünk. Ha döntünk - akkor sem tudjuk kiszámítani döntésünk minden következményét - de a döntés vállalásának ténye pszichésen megtart bennünket, erősít, fokozza biztonságunkat. Hatodik gondolat: Ha valaki öt évvel ezelőtt megmutatja nekünk mai helyzetünket, életünk jelenlegi alakulását, sok vonatkozásban lehetetlennek minősítettük volna. Így lennénk ma is, ha öt évvel későbbi

Popper Péter: A belső utak könyve

22

önmagunkat látnánk. Ezért ne becsüljük túl annak valóságértékét, amit a jövőről elképzelünk. A pillanatnyi kínos helyzetek nem tartanak örökké, lehet, hogy egy későbbi pozitívum csíráit hordozzák. Mindezek átélt végiggondolása elkerülhetetlenül közelít minket a valóságos szembefordulás, a döntés vállalása, kínos helyzeteink megoldása felé.

VI. A koncentráció
A koncentráció a gondolkozás tartós összpontosítása; elmélyült és egyre mélyülő odafigyelés egy pontosan meghatározott tárgyra - legyen az a tárgy fizikai jelenség, vagy valamilyen szellemi tartalom. A koncentráció lényege az objektivitás saját szubjektív reakcióink, asszociációink, érzelmeink átmeneti "szüneteltetése". Meglepő, hogy a koncentrációt nálunk milyen gyakran tévesztik össze a meditációval. A koncentrációt ugyan egyes iskolák a meditáció előgyakorlataként használják ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az aktív és objektivitásra törekvő koncentráció a szellemileg passzív és szubjektív meditáció "kontrapunktja". Éppen ezért alkalmas arra, hogy a meditációt előkészítő gyakorlat legyen. Mentálhigiénés gyakorlatainkat nem lehet koncentrációval kezdeni. A jól végrehajtott eredményes koncentráció előzetes "edzést" kíván. Eddigi gyakorlataink - bár önállóan is alkalmazhatók - felfoghatók koncentrációs előgyakorlatoknak is. Ha már tartós sikereket értünk el velük, akkor érdemes áttérnünk a valódi koncentrációra. A koncentrációs gyakorlatok egész személyiségünk összerendezettségének erősítésére, én-erőink fejlesztésére szolgálnak. Értelmi, gondolkozási erőink összpontosításával teremtenek meg egy olyan "kristályosodási pontot", tudatos és akaratlagos erőösszpontosítási készséget, nyugalmi állapotot, amely hatásában fokozatosan átterjed a pszichikum más területeire is, elsősorban az érzelmi és hangulati életünkre. A koncentráció általában növeli az intellektuális feszültségbírást, a terhelhetőséget, az elmélyedést - ezen keresztül a munkaképességet. Hozzásegít a személyiség összerendezettségének, az érzelmi élet egyensúlyának a megteremtéséhez. A koncentrációs gyakorlatok végrehajtásának módja azonban különbözik, attól függően, hogy milyen problémákkal küszködünk. Miután a mi kultúránk alapvető problémája a zaklatottság, túlingereltség, ideges feszültség - általában az ún. relaxációs gyakorlatok terjedtek el. Autogén tréning módszerek ezek, az izmok ellazítási technikájára építenek fel olyan gyakorlatokat, amelyek a pszichés feszültségek csökkenését eredményezik, belső nyugalmat hoznak létre. Számos embernek azonban nem ez a problémája, hanem az enerváltság, fáradékonyság, aluszékonyság, egyfajta "energiaapály". Nem célszerű tehát egyoldalúan csak a lazítási gyakorlatokat művelni. Az utóbbiak számára éppen ellenkezőleg, tónusfokozó, az aktivitás szintjét növelő gyakorlatokra van szükség. Megfelelő helyen jelezni fogjuk, hogy a kívánatos hatás elérése érdekében hogyan kell a gyakorlatokat végrehajtani. Más szempontból vizsgálva a koncentrációs gyakorlatok problematikáját, szembe kell néznünk azzal, hogy mai életvezetésünket nagyon sokszor az erők elfecsérlése, pazarlása jellemzi. Túl sokféle tennivalónk és kötöttségünk, restanciánk, bonyolult ügyintézésünk végül azt eredményezi, hogy többet vállalunk, mint amennyinek természetes ritmusunkban eleget tudunk tenni - elkerülhetetlenül felületesekké válunk, és sokszor éppen akkor nem tudunk mélyen odafigyelni, amikor arra nekünk (vagy másoknak) a legnagyobb szükségünk lenne. Rengeteg energia fecsérlődik el a felesleges beszéddel, pletykálkodásokkal, panaszkodásokkal, társasági szintű, számunkra is unalmas és fárasztó csevegéssel. Már nem tudom, ki írta, hogy: "Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember leggyakrabban elkövet." Végül is kialakul életünknek az a "futószalagja", amely ebben az erőfecsérlésben szinte "átránt" bennünket a napokon és heteken; és amelyről - bár látványosan lázadozunk ellene - mégsem tudunk leszállni. A koncentrációs gyakorlatok ahhoz is hozzásegítenek, hogy jobban "összeszedve" magunkat, napi életvezetésünket is koncentrálni tudjuk a legfontosabbakra.

1. BEVEZETŐ GYAKORLATOK
A koncentrációs gyakorlatokhoz először is bizonyos idő és nyugalom szükséges. Szobában vagy csöndes helyen a szabadban is végezhetők, ha biztos, hogy legalább egy félóráig nem zavarnak meg minket. A

Popper Péter: A belső utak könyve

23

bevezető gyakorlatoknak az a céljuk, hogy csillapítsák aktuális feszültségeinket, olyan pillanatnyi nyugalmi állapotot hozzanak létre, amelyben egyáltalán elkezdhetünk dolgozni. Ezek egyben már koncentrációs tréningek is. Addig ne menjünk tovább, amíg jól nem mennek. A koncentrációs gyakorlatokat nem feltétlenül kell merev idő-periodicitásban csinálni, kedvező azonban, ha hetenként legalább egyszer sor kerül rájuk.

a) Első gyakorlat
Leterítünk egy takarót a földre, és kényelmesen leülünk keresztbe vetett lábakkal, "törökülésben". Ha inkább feszültek, izgatottak vagyunk - egymásra téve ölünkbe helyezzük kezünket, és hagyjuk, hogy testünk lazán, szinte saját súlyától fölébe görnyedjen, fejünk is lehajoljon. Ez a testtartás lazító hatású. Ha ernyedtek, fáradtak vagyunk - egyenesítsük ki hátunkat, és derekunkat, fejünket is egyenesen tartva két kezünket támasszuk a térdünkre. Ez a testtartás frissítő hatású. Hunyjuk be a szemünket és mélyen, egyenletesen, ritmusosan lélegezzünk. Lélegzésünk egy idő után lassúbbá válik. Ekkor koncentráljunk kizárólag orrnyílásainkra, és csak arra figyeljünk, ahogy rajtuk keresztül kibe áramlik a levegő. 8-10 légzésünkre figyeljünk ilyen módon.

b) Második gyakorlat
Ugyanilyen tartásban most arra figyeljünk, hogy kapcsolódnak be többi testrészeink a légzésbe: hogyan áramlik a levegő garatunknál, hogyan húzódik össze és tágul a mellkasunk, emelkedik és süllyed a rekeszizmunk, ritmikusan hullámzik a hasunk. Ha ezt jól érezzük, próbáljuk meg testünknek e hullámzó mozgását képszerűen is fel idézni, képzeletünkben együtt látni a légzés folyamatával. 8-10 lélegzetvételen keresztül, most erre a képre koncentrálunk.

c) Harmadik gyakorlat
Ha az első két gyakorlat már jól megy, akkor ugyanabban a testtartásban arra koncentrálunk, hogy mint mindennek a világon, a lélegzetvételnek is van kezdete, folyamata, és vége. Koncentrációnk tárgya tehát: - A belégzés kezdete - folyamata - vége. - A kilégzés kezdete - folyamata - vége. Most csak erre figyeljünk, megint 8-10 alkalommal.

2. KONCENTRÁCIÓS GYAKORLATOK
a) Koncentrálás pontra
Egy fehér papírlap közepére jól látható fekete pontot rajzolunk. A papírlapot feltűzzük az ajtóra, hogy a pont szemünk magasságában legyen. Kényelmes törökülésben, kezünket a térdünkre támasztva, egyenes testtartásban, lehetőleg kevés pislogással, folyamatosan nézzük a pontot, néhány percen keresztül. A gyakorlat ideje fokozatosan növelhető. Arra kell ügyelnünk, hogy tekintetünk ne kalandozzon el, és hogy csak a pontra figyeljünk, tehát próbáljuk "kiüresíteni magunkat", elnyomni képzettársításainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, nehogy elvonják a figyelmünket.

b) Koncentrálás elképzelt pontra
Pszichés állapotunktól függően egyenes vagy görnyedt testtartásban, behunyt szemmel koncentrálunk egy ugyanolyan, de most már képzeletbeli pontra. A gyakorlat akkor tökéletes, ha a pontot teljesen valósághűen tudjuk felidézni, behunyt szemmel is látjuk, de csak ezt látjuk, minden elterelő gondolat és érzelem nélkül. Tapasztalni fogjuk, hogy ezt nem könnyű elérni. Ha sikerült, néhány percig mozdulatlanul koncentrálunk rá.

Popper Péter: A belső utak könyve

24

c) Koncentrálás tárgyra
A testhelyzet azonos. Koncentrációnk tárgyául válasszunk ki valamilyen nem túl bonyolult jelenséget: egy növényt, egy vázát, egy egyszerű festményt stb. Maradjunk lehetőleg mozdulatlanok. Tekintetünkkel egyszerre fogjuk át az egész tárgyat, tehát az olyan legyen, hogy pillantásunk ne vándorolhasson a részeken. A részleteket a mozdulatlan ráfigyelésen belül kell konstatálnunk. Mint minden koncentrációs gyakorlatnak, ennek is feltétele az emlékektől, gondolattársításoktól, érzelmektől való belső "kiüresedés". Tudatunkat csak az a tárgy töltse ki, amelyre koncentrálunk.

d) Koncentrálás elképzelt tárgyra
A koncentrációs testhelyzetben most elképzelünk egy egyszerű tárgyat. Behunyt szemmel kell teljesen élethűen felidéznünk, láthatóvá tennünk a magunk számára. A tárgy egész képének teljesen tisztának kell lennie, kontúrjaival, részleteivel, felületének színével, anyagszerűségével, árnyalataival együtt. Csak erre koncentrálunk; gondolatilag és érzelmileg "üresen". Tapasztalni fogjuk, hogy csak meglehetősen sok próbálkozás után érhetünk el teljes sikert. (Egyes iskolák addig tudják fokozni a tárgyra koncentrálás tökéletességét, a felidézett kép térbeli valósághűségét - amibe elképzelt közelsége is beletartozik -, hogy biztosan érzik: ha előrehajolnának; homlokukkal megérinthetnék, sőt ha ezt gondolatban végrehajtják, érzik is a gyenge ütődést.) Nekünk nem szükséges az elmélyedő beleélést eddig fokoznunk, elég, ha eljutunk a tárgy tiszta képéig a koncentráció folyamán. Tapasztalni fogjuk azt is, hogy ez a koncentrációs gyakorlat - ha sikeres - "kikapcsolja" időérzékünket. Utólag meglepődve fogjuk látni, hogy mennyi idő telt el az elmélyedés során, anélkül hogy észrevettük volna. Az idő érzékelésének ez az átmeneti szünetelése az egyik legmegbízhatóbb próbája a koncentráció sikerének. (Természetesen itt csak arról van szó, hogy a koncentráció időtartama észrevétlenül megnövekszik, utólag konstatáljuk, hogy nem néhány perc, hanem negyed-félórák teltek el.)

e) Koncentrálás visszatükröződő fényre
A szokásos körülmények között és testhelyzetben, behunyt szemmel végzett koncentráció tárgya az alábbi: Elképzelünk egy tavat, mozdulatlan víztükörrel. A tó fölött ragyog a nap. A nap képe visszatükröződik a vízben. Erre koncentrálunk.

f) Koncentrálás elhaló hangra
A szokásos módon megpróbálunk képzeletünkben felidézni egy számunkra nagyon kellemes, folyamatos zenei hangot. Lehet énekhang, fúvós vagy vonós hangszer hangja. Segíthetünk magunknak azzal is, hogy előzőleg néhányszor a valóságban is meghallgatunk ilyen hangot - akár egy zongorabillentyű erős leütésével. A fontos az, hogy azután behunyt szemmel is fel tudjuk idézni a hangot, ahogy megszólal, egyre halkulva sokáig zeng, végül már alig hallható és elenyészik. A koncentráció során arra törekszünk, hogy ezt a belső hangot minél tovább zengessük magunkban, minél hosszabb ideig halljuk. Ezzel zárulnak a koncentráció alapgyakorlatai. A jól kidolgozott alapgyakorlatok után egyre sűrűbben fogjuk tapasztalni egy-egy koncentrációs gyakorlat jótékony közvetlen hatását: a belső lecsitulást, lazulást vagy felfrissülést. Lassan összegeződő hatásként pedig összeszedettségünket, kiegyensúlyozottságunkat, munkaképességünk növekedését. Talán a világ is kissé érdekesebbé válik számunkra, mert mindig csak a dolgok és emberek felszíne unalmas és megunható: Az elmélyedés képessége egyre újabb és újabb rétegeit tárja fel a valóságnak, és a felfedezés, a megismerés örömével tölt el.

Popper Péter: A belső utak könyve

25

3. KONCENTRÁLÁS ABSZTRAKT TARTALMAKRA
Az alapgyakorlatok sikeres kidolgozása után térhetünk át arra, hogy koncentrációnk tárgyául absztrakt tartalmakat válasszunk. Ez az igazi koncentráció. Már nincs szükségünk valódi vagy elképzelt érzékelhető tárgyakra, jelenségekre, hanem képesek vagyunk gondolatokra koncentrálni. A koncentráció tárgyául választott gondolatnak vagy gondolatsornak mindig rövidnek, tömörnek, kifejezőnek kell lennie. Nem tartalmazhat fölösleges "töltelék elemeket", egy problematika lényegét kell megragadnia. A koncentráció tárgyának gondolatsorát arról a problématerületről kell kiválasztanunk, amely visszatérően vagy aktuálisan foglalkoztat minket. Elsősorban megoldatlan helyzeteink, nehéz feladataink, amelyekkel kínlódunk, problematikus belső tulajdonságaink köréből érdemes koncentrálásra alkalmas gondolatokat megfogalmaznunk, esetleg pontosan leírnunk. A koncentráció tárgyát jelentő gondolatokat ugyanis előzőleg meg kell tanulnunk, hogy felidézésük ne okozzon nehézséget, és teljes szellemi erőnkkel a tartalom egészére összpontosíthassunk. A koncentráció hatására fokozatosan kibomlik a gondolatok háttértartománya. Az elmélyülés során fokozatosan felsorakoznak az adott gondolathoz kapcsolódó élményeink, ítéletek formálódnak bennünk, amelyek a megszokottól eltérő fényben mutatják meg az eseményeket. A koncentrációban járatos ember már képes arra, hogy a gyakorlat folyamán szűkülő-táguló periodikus gondolati hullámzást valósítson meg: Először csak az adott gondolati tartalomra koncentrál - majd rövid időre szabadjára engedi csakis a tárgyhoz kapcsolódó, feltörekvő emlékeit, élményeit, társuló gondolatait -, ezután újra "beszűkíti" intellektuális aktivitását és visszatér az alapgondolathoz, majd újra teret ad a kapcsolódó asszociációknak. Egy "ülés" folyamán két-három ilyen szakaszt engedhetünk leperegni. A gyakorlatot mindig az eredeti tárgyra való koncentrálással zárjuk. Tapasztalni fogjuk, hogy a koncentráció folyamán felszínre bukkant gondolatok tovább élnek, "dolgoznak bennünk", s a következő gyakorlat alkalmával megismerésünk tovább mélyül. Egy-egy gondolatra többször is visszatérhetünk, tehát több koncentrációs gyakorlatnak lehet azonos a tárgya. Koncentrációs tárgyat akkor érdemes váltanunk, ha egy gondolatra való többszöri koncentráció után már nem jutunk mélyebbre. Hosszabb idő eltelte után azonban ajánlatos megint visszatérni régebbi tárgyunkhoz. Tehát saját magunknak kell meghatároznunk koncentrációnk tartalmát. Erre felhasználhatók saját gondolataink, vagy másoktól származó gondolatok - egy verssor, egy filozófus vagy regényíró mondatai, amelyek érintik problémánkat -, a lényeg az, hogy a gondolatot szeressük, fontos legyen számunkra. Példaképpen közlünk néhány koncentrációra alkalmas gondolatot, kezdetben jobb híján ezek közül is választhatunk.

a) Koncentrációs tartalmak az életvezetés problématerületéről
"Akiben zűrzavar van - zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van rendet teremt maga körül." Gondolati háttér: A gyermek még főleg reaktív lény. Viselkedése válasz arra, ahogy a környezet viselkedik vele szemben. A felnőtt ember megszerezte a valódi aktivitás lehetőségét, formálni képes környezetét. Lelkiállapota akarva-akaratlanul kisugárzik környezetére. Bajainkért sokszor a külső körülményeket vádoljuk, holott mi formáltuk ilyenné azokat. Ha rendet teremtünk magunkban, legnehezebb helyzeteinkben is megtaláljuk a megoldást. "A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen." Gondolati háttér: Gondolkodásunk fegyelmezetlensége következtében rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múlt és a jövő irrealitásában. Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, nem éljük át kellő mélységben és intenzitással. Ezért sokat tévedünk és mulasztunk. A jelenre kell elsősorban odafigyelni. "Mindenről lemondhatunk, csak életünk fő gyökereit nem vághatjuk át. Keresem életem gyökereit." Gondolati háttér: Az életben nem lehetünk meg kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. De nem szabad olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket nem tudunk elviselni. Életünk alapjainak sértetlenül kell maradnia. Meg kell ismernünk ezeket az alapokat - a többi nem érdekes.

Popper Péter: A belső utak könyve

26

"Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban." Gondolati háttér: Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad túlértékelni a "Mit szólnak hozzá?" - jelentőségét. Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem. Mennyit marcangoltuk magunkat, szégyenkeztünk értelmetlenül. Hányszor bántódtunk meg fölöslegesen. "A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet." Gondolati háttér: Mennyi energiát fecséreltünk el fecsegésre, amikor üres szavakat váltottunk üres emberekkel. Sokat beszéltünk magunkról, keveset hallgattunk másokat. Már sok baj származott a fölösleges beszédből. Abból soha, ha hallgatni tudtunk. Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk. Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit - érdemes elmondani. És hallgathatunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk. "A belső fegyelem megtart, mint testet a csontváz. A külső fegyelem páncél; véd és akadályoz." Gondolati háttér: - A természetben az alacsonyabb rendű élőlényeket kitinpáncél védi. Kívül kemények, belül puhák. A páncél: fal köztük és a világ között. Ha áttörik, védtelenek. A magasabb rendű élőlényeknek gerincük van. Kívül lágyak, a tartásuk belül van. Szabadabb a viszonyuk a világhoz, s bár könnyebben megsérthetők, mégis nagyobb biztonságban vannak. Az emberi psziché szétesik fegyelem nélkül. A fejlődés útja az, hogy a külső fegyelem belső fegyelemmé változzon. Csak a belső fegyelem tanít meg élni a szabadsággal. Belső fegyelem nélkül a szabadság megbetegít. Ezért van olyan sok pszichés zavar a modern kultúrában. "Csak az egyértelmű cselekvés hatásos. A bizonytalan cselekvés bizonytalan eredményt szül." Gondolati háttér: A világban az akció-reakció törvénye uralkodik. Amennyire koncentrált erőt fejtek ki egy irányban, olyan koncentrált hatást fogok elérni. Csak határozott kérdésre kapok határozott választ. Vannak alapvető élethelyzetek, amelyekben csak egyértelműen szabad cselekedni. Ha már töprengek, vacillálok - akkor ne cselekedjem. Ha gondolkozni tudok azon, hogy megházasodjam-e, szülessen-e gyermekem, hivatást változtassak-e - akkor ne tegyem. Meg kell várnom, míg a dolgok egyértelművé tisztulnak bennem - akkor könnyen és határozottan tudok cselekedni. És ez meghozza az eredményt. "Az élethelyzeteim adottak. Ebben determinált vagyok. Rajtam áll azonban, hogyan viselkedem e helyzetekben. Itt a szabadságom." Gondolati háttér: Élethelyzeteink nagy részét - családunkat, szociális körülményeinket, betegségeinket szinte "készen kapjuk", vagy legalábbis igen sok, tőlünk független külső faktor határozza meg azokat. Viselkedésünk szabályozása azonban a hatalmunkban van, tőlünk függ. Így fonódik össze életünkben a determináció és a szabadság. Epiktétosz figyelmeztet arra, hogy azzal kell foglalkoznunk, ami tőlünk függ. Egy adott helyzetben sokféleképpen lehet viselkedni. Thomas Mann írja: "Eljött Petepré életének nehéz órája, amitől mindig félt - s lám, nemessé formálta azt." A szabadság értelme a nehéz helyzetek nemessé formálása viselkedésünkkel. "Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk." Gondolati háttér: Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon működik az "adóvevő berendezésünk." Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta tréfásan Füst Milán: "Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!" Szeretnénk szerelmesek lenni - és beleszeretünk valakibe. Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.

Popper Péter: A belső utak könyve

27

"A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik." Gondolati háttér: Filozófiai szempontból ismerjük az idő objektivitását. De életünknek van egy szubjektív időrendje is. A pszichológiai idő-élmény egyéni és sajátos. Mennyire aktuális lehet számunkra valami, ami tíz éve történt, és milyen közömbös egy tegnapi esemény. Milyen hosszú és unalmas lehet átélni eseménytelen nyári hónapokat. A napok végtelenül lassan vánszorognak. De visszatekintve egy röpke pillanatnak tűnik a nyár. Nem történt semmi, amit emlékezetünk megőrizhetett volna. Ám milyen gyorsan rohan el ugyanez az idő, ha eseményekkel zsúfolt. De visszapillantva rá végtelen hosszúságúnak érezzük, annyi minden történt. Így vagyunk az életünkkel is. Ezért kell bátran és kíváncsian élni. Nem szabad féltenünk magunkat az eseményektől, a megismerés kockázataitól. Mernünk kell élni és cselekedni a szívünk szerint: tartalmas és jó életünk lesz, bármeddig tartson is. A gyáva élet mindig rövid. Kung-Fu-ce írja: "Mikor húszéves voltam - sokat tanultam: Mikor harmincéves voltam - már tudtam, mit akarok. Mikor negyvenéves voltam - már szilárdan álltam. Mikor ötvenéves voltam - már tudtam hallgatni. S mikor hatvanéves lettem - már követhettem a szívemet, s a törvényt nem léptem át."

b) Koncentrációs tartalmak az emberi kapcsolatok problématerületéről
"A mai ember egyre markánsabban: Én: Ezért alapvető történéseinket egyedül kell átélnünk. A vállalt magány minden valódi kapcsolat alapja." Gondolati háttér: Pszichológiai szempontból az emberiség fejlődéstörténete a szuverén személyiség, az "Én" kifejlődésének útja. Felbomlottak a nagy vérségi, gazdasági, vallási közösségek, amelyek igazi feloldódást kínáltak. Életünk legfontosabb eseményeit egyedül éljük át, senki sem "léphet be személyiségünkbe", hogy helyettünk éljen. Egyedül születünk, egyedül szenvedjük meg betegségeinket, félelmeinket, egyedül éljük át megismeréseinket, egyedül halunk meg. Ha ezt a magányt vállalni tudjuk, ha nem menekülünk hamis fanatizmusokba és más kábulatokba, akkor nem terheljük túl kapcsolatainkat azzal, hogy olyan megosztást követelünk, amit senki sem adhat meg. Ezzel az alapérzéssel tudunk igazán együtt élni valakivel. Mert segíteni sokat lehet egymásnak. "Semmilyen érzelem nem állandó hőfokú. Az érzelmek élnek, tehát természetes lüktetésük, apályuk és dagályuk van." Gondolati háttér: Minden kapcsolatnak vannak felfelé ívelő és romló periódusai. A kapcsolat vállalása azt jelenti, hogy rossz szakaszaival együtt vállaljuk. Egy kapcsolat újra kiemelkedhet a hullámvölgyből, ha megértően segítünk. Ha sértődötten elvonulunk, akkor baj lehet. Az emberi viszonyok nem tenyésznek szabadon, mint a gaz - gondoznunk, ápolnunk kell őket, mint a nemes növényeket. "Az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik." Gondolati háttér: A birtoklás, a kizárólagosságra törekvés ősi ösztön. De boldogságot vagy szenvedést hoz-e nekünk és társunknak? S ha szenvedést, megalázottságot okoz, vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Hiúságunk azt sugallja, hogy társunknak nem lehet öröme rajtunk kívül. De betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Az együttlétet éppúgy túl lehet adagolni, mint a gyógyszert: akkor már mérgez. Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet. "Az ember oszthatatlan teljesség. Csak az egész embert lehet elfogadni vagy elutasítani." Gondolati háttér: Az emberi kapcsolatok, kötések mindig az egész embernek szólnak. Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Nem "trancsírozhatunk" szét egy embert különböző sajátosságai szerint. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?

Popper Péter: A belső utak könyve

28

"Minden emberi kapcsolat az adás és az elfogadás képességén alapul. Addig él, amíg öröm adni és elfogadni." Gondolati háttér: Az emberi kapcsolatok alapkérdése: Milyen igényeket elégít ki? Újra meg újra adunk és elfogadunk: gondolatokat, érzelmeket, életformát, biztonságot, szexuális örömöket. Krízis akkor keletkezik, ha már nem tudjuk örömmel megadni és elfogadni - egymásnak és egymástól - mindazt, ami életünk egyensúlya szempontjából lényeges. Amíg igazán adni tudunk, nem érezzük áldozatnak, mert öröm számunkra a másik öröme. Amíg adni tudunk, tudunk elfogadni is. Az áldozathozatal érzése, a mérlegelés: ki jár jobban?; az elfogadást megakadályozó félelem vagy gőg; - ezek jelzik és egyben okozzák egy kapcsolat válságát, az összetartozás érzésének apályát. "Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek sokféleségét és ellentmondásait." Gondolati háttér: Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat. "Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét." Gondolati háttér: Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is - mint a növény - arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá. "Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem." Gondolati háttér: Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól, nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik. "Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. A hetedik ajtó csukva maradhat." Gondolati háttér: Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember együttélésének ez az igazi értelme. Az "Én" nem oldódhat fel a "Mi" élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni. "Életünk története gyökerek leengedéséből és felszedéséből áll. Mindkettőnek eljön az ideje." Gondolati háttér: Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunke még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük,

Popper Péter: A belső utak könyve

29

hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.

c) Koncentrációs tartalmak a szorongások, félelmek és bűntudatok problématerületéről
"Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél." Gondolati háttér: A szorongó embert leginkább a képzelete gyötri meg. Irreálisan felnagyítja a jövő félelmetes lehetőségeit. Ennek az az oka, hogy a szorongás tárgyat keres magának, amihez hozzátapadhasson. Tárgytalan félelmeinket legalább érthetővé akarjuk tenni a magunk számára. Ez a folyamat utólagos: először van a szorongás, azután hozzákapcsolódik egy elképzelt lehetőséghez. Mennyit féltünk fölöslegesen a holnaptól, amely eljött, sőt ma már múlttá vált - túljutottunk rajta, és az elképzelt rémségek sehol sem voltak. Olyan ez, mint egy vizsga vagy egy műtét. Mennyire félünk tőle, s utólag csöndben azt mondjuk: Ennyi volt az egész? "Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy." Gondolati háttér: Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák. "Ember vagyok. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - sem bennem, sem másokban." Gondolati háttér: Az életen nem lehet "makulátlan fehér palástban" végigsétálni. Önmagunkhoz kell hűnek lennünk, nem elképzelt ideálokat kergetnünk. Legtöbbször úgy gyötörjük meg magunkat, hogy kellő önismeret híján, irreálisan magasra emeljük a mércét. Olyat követelünk magunktól, aminek nem vagyunk képesek megfelelni. Így állandósulhat a bűntudatunk, a kudarcérzésünk. Emberi mértékek szerint kell ítélni, akár rólunk van szó, akár másokról. Senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Bőven elég a törekvés arra, hogy kicsit csiszolni próbáljunk magunkon. Ez elérhető, a tökéletesség eleve reménytelen. Sok minden zsúfolódik össze egy emberben: "sugár és salak" - ettől ember. "Rosszul gondolkozik az, aki a külsőleg megvalósíthatót összetéveszti a belsőleg lehetségessel." Gondolati háttér: Az objektív valóság sokféle lehetőséget tár elénk. Ennél sokkal szűkebb az a tartomány, amire szubjektíve képesek vagyunk. A legértelmetlenebb, ha azzal gyötörjük magunkat: Mi lett volna, ha...? Múltunkat elfogulatlanul vizsgálva egyértelműen láthatjuk, hogy bár sokféle út állt nyitva előttünk, mindig azt tettük és választottuk - amire belső lehetőségünk volt. Ezért nem lehet az életet "elrontani". "Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk." Gondolati háttér: Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei. "Járj utadon, és ne bánd, hogy mit beszélnek!" - ez volt Marx egyik jelmondata.

Popper Péter: A belső utak könyve

30

"Nincs más bűn, csak emberi értéket pusztítani és értelmetlenül szenvedést okozni; nem menteni és csillapítani, ahol mód van rá." Gondolati háttér: Az emberek rengeteg dologhoz indokolatlanul hozzátapasztják a bűn fogalmát. Ezzel védik a konvenciókat, a szokásokat, az érdekeket, az illemet, a változó erkölcsi divatot. A minket gyötrő bűntudatok legnagyobb része indokolatlan. Az erkölcsnek ez a felhígulása elhomályosítja igazi értelmét: az emberi értékek, az emberi méltóság védelmét. Minket pedig bizonytalanná és szorongóvá tesz. Hányszor nem követjük a szívünket, s menekülünk el önmagunk elől nyugtatók vagy ital segítségével. Őrizni és védeni kell az emberi élet értékeit önmagunkban és másokban - ennyit jelent a tisztesség. "Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem." Gondolati háttér: A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, megszereztük az "Én" élményét. Ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg - noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot. "Minél távolabb menekülünk félelmeinktől, annál nagyobbaknak és fenyegetőbbeknek látszanak. Ha közel megyünk hozzájuk - jelentéktelenné zsugorodnak." Gondolai háttér: Az ismeretlen mindig ijesztő, és szorongást kelt bennünk. Amit nem ismerünk, arról képzelődünk. A képzeletünket nem kötik reális határok. Hajlamos tehát arra, hogy mértéktelenül felnagyítsa a dolgokat. Ezért szorongásos fantáziánk is egyre növekedhet. Ez ellen nincs más védekezés, csak ha nagy elszántsággal a valóságban éljük át azokat a helyzeteket, amelyektől félünk. Az átélés és a megismerés a reális szintre szállítja le a túlértékelt eseményeket; a félelmek enyészni kezdenek. "Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta" - ez a félelem igazi eloszlatója. "Minden változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő." Gondolati háttér: A pánik és főként a depresszív hangulat sokszor abból a hamis tudatból keletkezik, hogy a jelen mindörökre megmarad, a jövőnk olyan lesz, mint a múltunk. A pillanat kudarcát, szégyenét, megfosztottságát elmúlhatatlannak érezzük, úgy gondoljuk, hogy így nem lehet élni. Gyerekek és kamaszok gondolkoznak így, akiknek gondolati horizontját teljesen elfedi egy adott helyzet. Ezért is reagálnak érzelmileg olyan szélsőségesen. A felnőtt ember már tapasztalhatja, hogy elviselhetetlennek érzett helyzetei egy idő után már érdektelenek, sokszor már csak halványan, minden érzelmi jelentőség nélkül emlékszik vissza rájuk. Ezt a tudást meg kell őrizni a kétségbeesés órájában is. "Három fegyverünk van a szorongások ellen: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és a vállalt magány." Gondolati háttér: Szorongásaink, lelki bajaink jó része abból származik, hogy meglazult betagozódásunk a világ egészébe, hiányosak a "kozmikus" kapcsolataink az emberekkel, az állatokkal, növényekkel, ásványokkal, és az emberi kultúra által létrehozott alkotásokkal. Lelki egyensúlyunk helyreáll, ha legalább három képességet kifejlesztünk magunkban: Tudunk jóban lenni a világgal - ez a kapcsolatteremtés képessége. Tudunk nemet mondani arra, ami ellen erkölcsi érzékünk tiltakozik - ez a szembenállás képessége. Tudunk egyedül maradni, ha éppen arra van szükség - ez a vállalt magány. Ha csak az egyikre vagy másikra vagyunk képesek, megbillen az egyensúlyunk, egyoldalúvá torzul az életünk. A teljes ember tud örülni és együtt lenni, tud haragudni és javítani, tud szemközt maradni önmagával. Ismételjük: Ezek illusztratív koncentrációs tartalmak. Végül el kell jutnunk oda, hogy magunk alkotjuk meg vagy választjuk ki koncentrációnk tárgyát. Tapasztalni fogjuk, hogy az elvégzett koncentráció hosszú hatású, "tovább dolgozik" bennünk. Előfordulhat, hogy az esti koncentráció után reggel hirtelen felbukkan bennünk az addig nem látott megoldás, születik egy ötlet, amely segítséget jelent.

Popper Péter: A belső utak könyve

31

VII. A meditáció
A meditáció az a pszichés gyakorlatforma, amely körül a legtöbb félreértés és tévedés tapasztalható a köztudatban. E helyen elegendőnek véljük, ha a meditáció hamis értelmezésének két leggyakoribb változatát igazítjuk helyre. Tévedés a meditációt sui generis valamilyen misztikus, transzcendentális célzatú tevékenységnek tartani. Tagadhatatlan, hogy a meditáció keleti vallásfilozófiák gondolatrendszerében fejlődött ki, és később jelentős szerepet játszott a keresztény ezoterikában is, szerves része volt a szerzetes-nevelés során alkalmazott lelki "tréningeknek". Ez azonban nem jelent többet annál, hogy az adott kultúra és ideológia formanyelvébe ágyazottan kialakítottak egy olyan technikát, amely messzemenően alkalmasnak bizonyult az én-erők növelésére, az elmélyedés, a bensőséges átélés fokozására. A pszichés tartalmak társadalmilag-történetileg meghatározottak. De a pszichológiai és pszichés dinamizmusok, a működés alapvető törvényszerűségei azonosak, függetlenül attól, hogy melyik történelmi korszakban, miféle tudattartalmakkal telítve él az ember. Ez a tény teszi objektíve lehetségessé, hogy a történeti-ideológiai burkok lehántása után tisztán hozzáférhessünk a meditáció gyakorlati értékű lényegéhez, és azt a mai civilizációban és kultúrában élő ember pszichés fejlődésének szolgálatába állíthassuk. Ennek megfelelően a meditáció irracionális irányba is fordítható hiszen egyszerűen eszköz, amelyet a legkülönbözőbb hatások elérésére lehet felhasználni. Nem tartjuk véletlennek, hogy a nyugaton bizonyos divathullámként elterjedő ún. transzcendentális meditáció megkapta jelzőjét. Ez mutatja, hogy adott esetben nem általában van szó meditációról, s ezt a technikát többek között misztikus világképbe ágyazottan is lehet művelni. Mi nem ezen az úton járunk. Számunkra a meditáció nem a realitásoktól való eltávolodás, hanem a valóság mélyebb megismerésének lehetőségét jelenti. A téves vélekedések másik csoportja egyszerűen összetéveszti a meditációt a koncentrációval. Tartós gondolatösszpontosítást ért rajta, amikor a köznyelv szóhasználatának megfelelően a töprengés szinonimájaként használja: lehetségesnek tartja, hogy "valamin" meditáljunk. Már most le kell szögeznünk, hogy a meditáció lényege a gondolati tárgynélküliség pszichés állapotának átmeneti előidézése. A meditáció megértéséhez utalnunk kell az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének útjára, amely a mágikus, majd a mitologikus gondolkodás nagy állomásai után érkezett el a racionális fogalmi gondolkodás mai kiteljesedéséhez. (E folyamatot röviden vázoltam Színes pokol c. könyvemben. Magvető, 1979. Budapest. - A szerző) E történeti utat nem azonos, de analóg módon ismétli a gyermeki gondolkodás fejlődése; sőt a mágikus és mitologikus gondolkodás archaikus maradványai ma is jelen vannak mindennapi életünkben: alváskor amikor az agykérgi szürkeállomány egy részének gátlása lehetővé teszi, hogy fejlődéstörténetileg ősibb képletek aktivizálódása mágikus és mitologikus gondolatformákkal telítse álmainkat; hiedelmeinkben s nem utolsósorban a művészetben. Fel kell tennünk a kérdést: Vajon racionális gondolkodásunk jelenlegi fejlettségi szintjén át tudja-e fogni a psziché valamennyi tartományát? A megismerőképesség fejlődésével nyilván egyre többet ért meg belőle, ma még azonban távolról sem beszélhetünk teljességről. Az előítélet-mentes vizsgálódásnak be kell látnia, hogy érzelmi és ösztönéletünk, sőt sokszor ötleteink, fantáziaképeink birodalmában is még csak az észrevevés, a konstatálás szintjéig jutott el racionális gondolkozásunk. Messze vagyunk még a teljes megértéstől, még messzebb az akaratlagos irányítástól. Tudatállapotunk ébersége tehát nem azonos szintű a lelki élet különböző területein. Legéberebbek az intellektuális működések és a szándékos cselekvés területén vagyunk. Az érzelmek és az akarati funkciók szerveződése az "álom-tudathoz" hasonló éberségi szinten történik, inkább csak tapasztalunk jelenségeket, történéseket, amelyeket tudomásul vehetünk, de még kevéssé vagyunk képesek szabályozni. (Pl: rokon- és ellenszenvek, szeretetek, vonzalmak, utálatok, undorok stb.) Végül, ami ösztöndinamizmusainkat illeti, ezekről leginkább következményeikben: késztetéseinkben, vágyainkban kapunk hírt, még hiányzik a közvetlen tapasztalás és megismerés lehetősége. Úgy gondoljuk, hogy erről az állapotról beszél a mélylélektan, amikor különböző tudatszinteket ír le - a tudatos, a tudatelőttes, a tudattalan, sőt esetleg a kollektív tudattalan fogalmaival. Az utóbbiakra az álomtalan mélyalvás tudatállapota tűnik megfelelő hasonlatnak. Élményeinket, érzéseinket, éppen a megértés igényétől áthatva, általában logikai és időrendi struktúrába próbáljuk rendezni. Ugyanakkor a feltáró pszichoterápiák közös tapasztalata, hogy ez a felfogásmód sokszor akadálya a tényleges megértésnek. Szembeötlő, hogy élmény- és érzésvilágunknak van egy szubjektív emocionális elrendeződése is, amelyet a kronológia és a logika sokszor meghamisít és elfed. Ami régen történt, fájhat úgy, mintha ma esett volna meg; neurotikus felnőtt megrögződhet infantilis szinten, és ezért sokszor inadekvátan viselkedik; vannak érzéseink és indulataink, amelyek ellentmondanak a logikának stb. A különböző szabad asszociációs technikák, magatartás- és

Popper Péter: A belső utak könyve

32

álomértelmezések éppen azt célozzák, hogy feltárják az élmények valódi emocionális elrendeződését, s ezáltal lehetővé tegyék a változtatást. Csakhogy az ember pszichikumának a pszichoanalízis szerinti rétegeződése a tudatosság szempontjából esetleg csak a mai emberre jellemző, aki még távolról sem fejezte be intellektuális fejlődését - tehát afelé is tarthat, hogy pszichés működésének egyre nagyobb területeit vonja tudatos kontrollja alá. A tudatosság jelenlegi éberségi szintjei esetleg csak a fejlődéstörténet aktuális epizódjának tekinthetők. Most érkeztünk el a második kérdéshez. Ha az emberi tudat ma is változásban, fejlődésben van, mi ennek az útnak az iránya? Követhetik-e a tudat racionális szintjét más fejlettségi fokozatok? Jogos-e József Attila programja: "Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább"? Ha nem visszafelé a mágikus-mitologikus tudatszintekhez, akkor mit jelent ez a "tovább"? Ebből ma még talán semmi sem látszik, vagy csak éppen látszani kezd. Mindenesetre a művészi imagináció, a képalkotás vagy a zenei inspiráció, a hangzás; a ma még gyanús parapszichológiai ingoványban fel-feltünedező, sokszor érthetetlen és tudományosan magyarázhatatlan intuíció - amelyet jobb híján elnevezünk telepátiának -, mindezek esetleg az eljövendő tudatállapotok csíráinak is felfoghatók. A tudomány fejlődése arról tanúskodik, hogy egykor okkultnak nevezett parapszichológiai jelenségek - pl. a hipnózis, a jógik "rendkívüli" képességei - az idők során elhelyezkedtek a tudományos ismeretek tárházában. A misztikumból tudomány lett. Ezért a tudós soha nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy tagadja egy bármilyen ritka jelenség létezését csak azért, mert még nem tudja megmagyarázni. A kutatás értelme éppen az érthetetlen érthetővé tétele. A meditációnak az a célja, hogy behatolhassunk a pszichés élet olyan tartományaiba is, amelyek ma még közvetlenül nem megragadhatók a racionális megértés számára. Ezért lényege a gondolkodási aktivitás időleges felfüggesztése, szüneteltetése. A gondolatilag "üres edénnyé" válás lehetőséget ad arra, hogy élményvilágunk nem tudatos szférájáról közvetlenül szerezhessünk tapasztalást, félretéve a logikai és kronológiai "szűrőket". A meditáció tehát az önmegismerés egyik legmélyebbre hatoló eszköze. A koncentráció annyiban tekinthető a meditáció előkészítésének, hogy a szabadon áramló gondolatok, érzelmek, asszociációk sokféleségét, gyors váltakozását egy tartalomban való elmélyülésre szűkíti. A meditáció ezt a tartalmat is félreteszi. Olyan lelki-állapotba vezet el, amikor nincsenek érzéseink, érzelmeink, gondolataink; pszichésen teljesen üresek vagyunk, és várjuk, hogy ebbe a "vákuumba" milyen tartalom szivárog be. A meditáció során spontán megjelenő pszichés tartalmat azután gondolatilag fel kell dolgoznunk, meg kell értenünk, helyére kell tennünk - esetleg éppen koncentrációs gyakorlatok segítségével. Ebben az esetben a koncentráció tartalma az, ami a meditáció során bennünk életre kelt. A teljes gyakorlatsor tehát: az alapgyakorlatokkal, a koncentrációval kifejlesztjük meditációs képességünket. Ezután következik a meditáció, önmagunk kiüresítése. Ha eközben valamilyen élményünk támad, ezt újabb koncentrációval dolgozzuk fel. Meditáció nem végezhető az igazi megismerést egyedül biztosító kiváró türelem nélkül. A meditáció tulajdonképpen önmagunknak feltett kérdés. A meditáció során felbukkanó pszichés tartalom "közlés önmagunkról, önmagunknak". Ennek a közlésnek a megjelenését nem lehet erőltetni, siettetni. Ezért a meditáció csak egy lehetőség kidolgozását jelenti. Sokszor előfordulhat, hogy a meditáció során semmi sem történik. Ilyenkor egy idő után megszüntetjük kiüresedett állapotunkat, tovább folytatjuk mindennapos tevékenységünket. Ez nem kudarc. A meditáció önmagában is rendkívül sokat ad a belső csend és nyugalom megteremtéséhez. Ha még valamilyen élményünk is támad - ez szinte már "ráadás". Bízzuk ezt pszichikumunk dinamizmusára: ami valóban felszínre törekszik bennünk, az előbb-utóbb megjelenik a meditáció során.

1. A MEDITÁCIÓRA ALKALMAS PSZICHÉS ÁLLAPOT LÉTREHOZÁSA
a) A környezet
Meditációs gyakorlatba csak akkor kezdhetünk, ha biztos, hogy legalább egy órán át minden külső zavaró körülmény kizárásával egyedül maradhatunk. A megzavart, megszakított meditáció kedvezőtlen hatású lehet lelkiállapotunkra, irritál, nyugtalanná tehet. A meditációra alkalmas környezetnek csöndesnek kell lennie. Lehet zárt helyiség vagy szabad ég alatt egy csendes tisztás, a kert egy rejtett sarka stb. Fontos, hogy ne lássanak és ne halljanak minket. A külső szemlélő számára a meditáló ember látványa érthetetlen, sőt komikus is lehet. A környezet csendessége kezdetben különösen fontos. Megzavarhat a szomszédban harsogó rádió, a szemünkbe sugárzó fény, a telefon csengése, vagy ha ránk nyitnak stb. Később, ha már bizonyos

Popper Péter: A belső utak könyve

33

gyakorlatot szereztünk a meditációban, kevésbé leszünk érzékenyek a külső zavaró hatásokra, de a környezet nyugalma és viszonylagos csendessége akkor is elengedhetetlen.

b) Testi feltételek
Meditációt csak zavartalan testi közérzet esetén lehet végezni. Betegség, láz, fejfájás, nátha stb. - mond olyan olyan tényezők, amelyek megakadályozzák a sikeres meditációt. Ugyanígy kerülnünk kell, hogy éhesek, szomjasak vagy ellenkezőleg, túlságosan jóllakottak, álmosak legyünk. A meditáció napján ne fogyasszunk alkoholt, ne szedjünk nyugtatókat, ne igyunk sok erős kávét vagy teát. Arra is ügyelnünk kell, hogy a meditáció közben ne jelentkezzenek egyéb testi szükségletek sem.

c) Attitűd és pszichés állapot
Tekintsük a meditációt saját legbelső ügyünknek, amihez senkinek semmi köze nincsen. Ezért ne dicsekedjünk azzal, hogy meditációs gyakorlatokat végzünk. Utólag se beszéljünk arról, hogy mit éltünk át a meditáció során. Életünknek ez az intimitása ne legyen társalgási téma, ne használjuk fel szereplésre, arra, hogy érdekessé tegyük magunkat. Csak a nyugodt lelkiállapot alkalmas meditációra. Ha izgatottak, fáradtak, szorongók vagyunk; ha a nap folyamán veszekedésekre, indulatkitörésekre került sor; ha olyan eseményeket éltünk át, amelyek szélsőségesen megijesztettek, felbosszantottak minket - halasszuk el a meditációt. Ez azt jelenti, hogy a meditációra tudatosan készülnünk kell, előzőleg ajánlatos kerülnünk minden zaklatottságot. Végül: ne halmozzuk a meditációs gyakorlatokat. Hetenként egy-két alkalomnál többször ne kerüljön rá sor. Inkább végezzük a meditációt nagy időközönként - akár havonta egyszer -, de akkor minden előfeltétel biztosítva legyen.

2. A MEDITÁCIÓ BEVEZETŐ GYAKORLATAI
a) A testhelyzet
A meditációt ülve végezzük, földre terített takarón, kényelmesen keresztbe vetett lábakkal. Testtartásunk, gerincünk egyenes - fejünket is egyenesen tartjuk. Csak a bevezető gyakorlatok végén görnyedhetünk előre, hajthatjuk le a fejünket. Kezünket tenyérrel felfelé egymásra téve az ölünkbe helyezzük.

b) Gondolati masszázs
Erősen a testünkre koncentrálva, képzeletben lazára "masszírozzuk" izmainkat. Elindulunk a fejünktől. A homlok, a halántékok, a tarkó, majd a nyak izmai következnek, azután a vállak, a két kar felülről lefelé az ujjak hegyéig. Azután mellkasunk, hátunk, hasunk, combunk, térdünk, lábunk és lábfejünk izmain haladunk végig gondolatban. Eközben nyugodt, egyenletes ritmusban lélegzünk az orrunkon keresztül. A "gondolati masszázs" befejezésével laza testi állapot áll be, szinte alig érezzük a testünket.

c) A pszichés ellazulás
A belső kiüresedés állapotának előidézésére többféle technikát alkalmaznak. Az egyik lehetséges módszer hangok segítségével történik. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a magánhangzókat bizonyos sorrendben, hosszan kitartva, halkan magunk elé énekeljük. Fontos, hogy a hang folyamatosan és egyenletes hangerővel zengjen, tehát hangunk ne remegjen, lélegzetünk ne fogyjon el hamar, amilyen hosszan csak lehetséges, tartsuk ki a hangot. A különböző hangok zengése alatt testünk meghatározott részére koncentrálunk. Tapasztalni fogjuk ugyanis, hogy mindegyik hang más-más testrészünkben hoz létre fokozott rezonanciát. Amire figyelnünk kell, az éppen ez a rezonálás. Az egyenletes ritmus megkönnyítése érdekében ezt az énekelve-lazító gyakorlatot meghatározott kézmozgással kísérjük. Pontosabban: kezünket combunkra fektetve, ujjaink hegyét meghatározott rendben összeérintjük, kis kört formálva külön mind a jobb, mind a bal kezünk ujjaival. E lazító gyakorlat menete az alábbiak szerint alakul:

Popper Péter: A belső utak könyve
A folyamatosan zengetett hang I: iiii É: éééé A: aaaa Ó: óóóó U: uuuu A rezonáló testtáj, amelyre figyelünk A fej A gége A mellkas A has Az ágyéki és ágyék alatti testtáj Az összeérintett ujjak Kisujj-hüvelykujj gyűrűsujj-hüvelykujj középső ujj-hüvelykujj mutatóujj-hüvelykujj Két kezünk újra lazán egymáson fekszik az ölünkben

34

Ezt a gyakorlatot néhányszor megismételhetjük, lassan, nyugodtan, amíg be nem áll a teljes ellazulás és kiüresedés. Tapasztalni fogjuk, hogy testünk spontán előregörnyed, fejünk is lehajlik, lélegzésünk alig észrevehető, felszínes lesz. Csendesen, behunyt szemmel így maradunk.

d) A meditáció hatása
Az a belsőleg kiürült állapot, amelyet meditációnak neveznek, pszichológiai szempontból kettős hatású. Egyrészt rendkívül sokat ad a nyugalom, a kiegyensúlyozottság megteremtéséhez. Mentálhigiénés jelentősége éppen abban van, hogy szünetet teremt az állandóan torlódó ingerek, gondolatok, érzelmek és indulatok áramlásában, redukálja ezeknek feszültségszintjét, s ezáltal módot és időt biztosít az élmények feldolgozására, a psziché spontán regenerációs lehetőségeinek érvényesülésére. Ez már önmagában sem lebecsülendő eredmény. Másrészt a meditáció során megjelenhetnek határozott pszichés tartalmak - képek villanhatnak fel, kikristályosodhat egy gondolat, felbukkanhat egy érzés -, vagyis olyan információkhoz juthatunk önmagunkról, kapcsolatainkról, helyzetünkről, amelyek csak e belső csendben tudatosodhatnak, különben elnyomnák őket a külső ingerek, a szétszórt figyelem. Ezek a finom sokszor elfojtott pszichés tartalmak nemegyszer igen jelentősek lehetnek számunkra. Éppen a meditáció teszi ezeket hozzáférhetővé, majd feldolgozhatóvá. A meditációnak ez a hatása azt jelenti, hogy növekszik önismeretünk, tudatosságunk, erősödik pszichés folyamataink kontrollja. Spontán reakcióink kevesebb "meglepetést" szereznek számunkra, jobban megtanulunk bánni önmagunkkal, néha átértékelődnek életünk eseményei, vagy legalábbis új aspektusok világosodnak meg. Egyszóval egyre inkább önmagunk tudunk lenni, és talán valamit csiszolhatunk, változtathatunk is magunkon s életvezetésünkön.

VIII. Rövid utószó
Ezzel véget ért "A belső utak könyve". Elindultunk az elemi pszichés funkciók fejlesztésétől, foglalkoztunk a mindennapok pszichés karbantartásával, az érzelmek tudatos szabályozásával, s eljutottunk a koncentrációhoz és a meditációhoz. A cél az volt, hogy kifejezetten gyakorlati jellegű "kézikönyvet" adjunk azoknak a kezébe, akik szükségét érzik annak, hogy tudatos erőfeszítéssel munkálkodjanak önmagukon, utat keressenek az emberi élet konfliktusainak megoldásához. Ezért kerültünk el minden - bár mégannyira kínálkozó elméleti fejtegetést, a gyakorlatok hatásmechanizmusának mélyebb elemzését, s a világszemléleti polémiát mindazokkal a törekvésekkel, amelyek nemegyszer az "ész trónfosztására" kívánják felhasználni a pszichés önmegismerés és önfejlesztés önmagában neutrális technikáját. Bízunk az érdeklődő és jóindulatú olvasó fülének érzékenységében: érteni fogja, hogy az emberről való ősi tudást és a modern tudomány eredményeit próbáljuk annak a célnak a szolgálatába állítani, hogy az ember életét örömtelibbé tegyék, méltóságát kiteljesítsék. A mai embert sokféle szellemi áramlat próbálja vonzáskörébe csábítani. Valódi és lidércfények keverednek. A nagy próba mindig a kritikus értelem, az ítélőerő. Gyanús minden olyan törekvés, amely az embert az intellektuális megértés számára hozzáférhetetlen, homályos vidékekre csalogatja. Alapvető szabálynak tartjuk, hogy senki ne végezzen olyan gyakorlatokat, amelyeknek várható eredményeivel nincsen pontosan tisztában. Mindig tudnunk kell, hogy lelki életünk melyik területéhez és miért nyúlunk hozzá.; milyen következmények, hatások elérése érdekében. Arra törekedtünk, hogy ez a könyv

Popper Péter: A belső utak könyve

35

megfeleljen ennek a követelménynek eloszlasson bizonyos homályokat, az önmagunkon végzett munkát a tudatos vállalás szintjére emelje. Nincs jogunk az olvasó türelmét ismétlésekkel kifárasztani. Azonban olyan könnyű egymást félreérteni. Ezért még egyszer le kell írnunk, hogy e könyv gyakorlatai nem helyettesítenek semmiféle pszichoterápiát, pszichiátriai kezelést. Ezeken az oldalakon nem találhatók meg az öngyógyítás "házi receptjei" - egyszerűen azért nem, mert ilyenek nincsenek. Mindaz, amit leírtunk, arra alkalmas, hogy megelőzze pszichés egyensúlyunk megingásait; segítséget adjon ahhoz a küzdelemhez, amelyet az egészséges ember életének némely periódusában megvív önmagával és önmagában; edzőpartnerünk legyen abban a törekvésben, hogy ellenállóképesebbekké váljunk az élet elkerülhetetlen terheléseivel szemben; több megértéssel és elfogadással éljünk együtt másokkal és nem utolsósorban önmagunkkal. Végül őszintén meg kell mondanom, hogy mindaz, amit ez a könyv tartalmaz, "minimális program", vagy ha úgy tetszik: válogatás az emberről felhalmozott gyakorlati értékű tudás tárházából. Mindez kísérlet - többféle értelemben is. Kísérlet arra hogy egyszerűen, közérthetően, használhatóan beszéljünk azokról a kérdésekről, amelyeket elzár a szakképzetlen olvasó elől az ideológiai ködösítés, s a modern pszichológia riasztó szakzsargonja. Kísérlet arra, hogy felébresszük a meggyőződést: az ember felelős önmagáért! Kísérlet annak a megismerésére, hogy vajon van-e egyáltalán igény ilyenfajta könyvre? Minderre választ kell kapni ahhoz, hogy bele merjünk vágni az e kérdéseket részletesebben és mélyebben tárgyaló munka megalkotásába. Az alkotás szó ebben az esetben szerény tartalmat rejt. Begyűjtésről, megtisztításról, adaptációról kellene inkább beszélni - mert csak ennyi a szerző szerepe. Az indíték pedig, ami erre a munkára serkentett, az a meggyőződés volt, hogy az embernek meg lehet és meg kell találnia saját szellemi útját abban a kultúrában, amelyben él. Nem szabad anakronisztikus, regresszív utakra térnie, sem pedig eltévednie olyan ingoványos és ködös világképben, amelyeken nem hatol át az értelem kritikus fénycsóvája. Bízunk abban, hogy e rövid munkánk a pszichés egészség és az emberi tartás segítője lesz. annak az útnak és programnak a szolgálatában, amellyel József Attila üdvözölte Thomas Mannt: "Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, De mi férfiak férfiak maradjunk És nők a nők - szabadok, kedvesek S mind ember, mert ez egyre kevesebb...